Vas-korban élünk, nincs mit menteni!

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor
még együtt ültünk a kapunk elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán,
hogy lánykorában mily szelídek és
egyszerűek voltak az emberek.
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt
ilyen gonosz a nép: mint mezei
virágok nőttek s minden nemzedék
egymás mellett s egymás után nyugodt
derűvel ment meghalni, – rá se gondolt,
hogy szomorúnak tartsa a halált
vagy lázadozzon ős végzete ellen.
Ma romlott a világ, mondotta, és
más még a levegő is: íze nincs,
nincs nedve, s a szeretet is hideg,
mint a februárvégi napsugár.
Tizenöt éve már, hogy így beszélt.
Azóta megöregedett s talán
el is feledte szép emlékeit,
de én, ki akkor nem hittem neki,
emlékszem, pontosan, minden szavára,
s ha esténként egyedül maradok,
el-eltünődöm rajtuk, mintha most is
együtt ülnénk a kis kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Istenem, egy kis nyugodalmat,
egy kis értelmet a reménynek, –
 
adj, istenem,
ételt és italt a szegénynek!
Nézd, vannak, akik csak nevetnek,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
s vannak, akik
üres kézzel halálra várnak.
Vannak, kiket marnak-cibálnak
ragadozó fenevad órák
 
s tétlen nyögik
az idegen önzés adóját.
Van, s van akinek jut kalács,
van, s van kinek nem jut kenyér, –
 
mondd, istenem,
éhezni, sírni, mondd, mit ér?
Kínlódni… Mondd, voltál te éhes?
Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, sohse fáztál,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgysem tudod,
mit gondol a szegény előtted.
De ha tudod, mily rút az élet,
ha voltál valaha szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is –:
Ne bántsd a hóhér állatot,
kinek közönye megtiport,
 
de add nekem
ajkáról azt a víg mosolyt!
Add nékem! Adj pénzt, életet
a sok-sok tétova szegénynek,
 
– adj, istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény Európa!

Utálom és arcába vágom:
– Harminc év vagy kétezer óta
undorító, őrült világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér helyett az éhezőt
csitítja szóval, hittel, éggel,
s maszatos lelkiismeretét
szívnyalogató versikékkel;
harminc év vagy kétezer óta
hány eszme rothadt el szivében!
– Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha majd magára döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsufolt és Megfeszített,
s mert jósága, szíve, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha mennyei tiszta szerelmét
tetté acélozza a Bárány
s újra megvált, – ó, nem a jók,
de a gonoszok vére árán,
– hazám, keresztény Európa,
túlélve időd szörnyü végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép
születik a ma véres hamujából,
Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond
elődei fölött –: minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas!
 

III.

A vas! a vas! megint vas-korban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hiszen a föld ragályos csontjai
vas-dobokon verik már az Utolsó
Itélet indulóit… Rajta! rajta!:
nincs arany és nincs csillogás; az Ember
undorodik saját lelkébe nézni,
undorodik a kificamodott
világ belső tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? – úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Roppant viharban
bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany,
nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás,
– vas-korban élünk: nincs mit menteni!

 

 

 

Altató dal

Valaki lóg véres kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Jöjj, így, közelébb s dúdold velem
 
e jámbor éneket.
Valaki lóg véres kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen, –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Erdő közepén lóg édesapád, –
 
szép őszi éjszaka volt;
fegyver, katonák, és édesapád, –
 
Ó, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért, –
 
Ne félj, én kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg élve a fán. –
Ó, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerű, mint a halál!
Apád kint lóg véres kötelen
 
s bennünk lakik a halál.
Apád kint lóg véres kötelen – –
 
Nincs könnyem, kicsi fiam;
Kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kicsi fiam!
Erdő közepén, véres kötelen, –
 
Ki tudja, mi lesz veled?
– Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet…

 

 

 

Az eretnek tragédiája

(Robert Browning után, szabadon.)
 
 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő örök Rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca iszap és korom,
Kegyelem-arcát fátyolozza hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó.)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
 
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
 
harcolt Jakab a Jordán partjain,
 
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
 
megállt: megvette szultán Szaladin.
 
Eldobta kardját, melyet oly vitézül
 
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
 
és Kelemen pápa most büntetésül
 
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkíséret erősíti az éneket.)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
kacag a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo.)
CHORUS:
Gloria, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

 
Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
 
de most forog s kidülled a szeme.
 
Torkából szókat öklendez az ördög
 
s száját perzseli a szavak szene.
 
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
 
bár iszonyat lapult tette mögött;
 
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
 
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet.)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel.)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Úr!
– Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull!
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő vörös szakálla.
(Igy járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia.)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borul rá!
Nem nyílt ily szörnyü tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Úr, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tüzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
– Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]