Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke,
ibolyaszál rengetegemben;
túlfinom vagy és túlszelíd, –
ki ment, ki ment meg tőled engem?
Szeretnélek szóval, ököllel
bántani, ütni, összetörni;
csak ne volnál ily szomorú,
meg tudnálak nevetve ölni!
Nem vagyok én, nem vagyok ember, –
testvére hegynek és pataknak!
Nem köztetek, – ott lakom én, hol
a földrengés fiai laknak!
Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt
s a zúgó tenger éjszakát;
nagyon gyűlöllek, …ó, az isten
se gyűlölheti így magát!
Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy,
és mint a lélek, gyönge, fáradt;
nem illik hozzád ez a rút
lázadozó lomha nagy állat.
Mimózatested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett, –
szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]