Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke,
ibolyaszál rengetegemben;
túlfinom vagy és túlszelíd, –
ki ment, ki ment meg tőled engem?
Szeretnélek szóval, ököllel
bántani, ütni, összetörni;
csak ne volnál ily szomorú,
meg tudnálak nevetve ölni!
Nem vagyok én, nem vagyok ember, –
testvére hegynek és pataknak!
Nem köztetek, – ott lakom én, hol
a földrengés fiai laknak!
Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt
s a zúgó tenger éjszakát;
nagyon gyűlöllek, …ó, az isten
se gyűlölheti így magát!
Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy,
és mint a lélek, gyönge, fáradt;
nem illik hozzád ez a rút
lázadozó lomha nagy állat.
Mimózatested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett, –
szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

 

 

 

Kacéran és ellenszegülve

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te kacéran, de csak egy pillanatra,
aztán megint ellenszegülve, telt
térdeid közt hagytad remegni térdem –:
előttem állsz, lobogsz, és gondolatban
csak hátrahajlott kis fejed, csukott
szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét
látom lezárt pilláimon keresztül;
csontjaidba sülyedtem, két szemem
ellopta arcod rajzát, remegő
ujjaim még ma is húsukban őrzik
mellednek puha gyönyörét, hiszen
életed úgy az életembe áradt,
hogy elvesztettem magamat: egész
tested testemben él s én öntudatlan
nyujtózom el lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó szenvedő
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is előttem állsz: élő aranyból
s virágból szőtt remegő gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.

 

 

 

Nők, habzó májusi rózsák

Ó mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Mily jó könny és nevetés közt,
selyemzizegésü vetés közt
heverészni a gyönge gyepen!
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság,
fiatal örömök nevetése!
Habos rózsákba haraptam, –
kis melled sírt ma alattam,
sírt és kacagott remegése.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
Fáj, fáj e tavaszi mohóság,
most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet.
Szeretet kellene, jóság,
hogy ne hulljanak a rózsák,
lelkem rózsái, szegények, –
és nyugalom, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti ének…

 

 

 

Hajnal, szerelem, szomorúság

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld fűvön hemperegve? –
Füvek vagyunk mi is; nézd: elveszünk
a pázsitban, amikor hemperegve
együtt fürdünk a langyos levegőben!
Mily szép vagy, és milyen szép most a hajnal!
Nedves, édes és ízes a világ.
Éhes vagyok… Mondd, mit gondolsz: mi lenne,
ha megőrülne most minden virág
s hozzánk bújna szeretkezni a hajnal?
A hajnal!… Ó, nem láttam soha szebbet
a hajnalnál, erdőnél és pataknál!
– Vigyázz, kislányom, mert megrészegít
a napfény, s ha most mindent megadnál,
nem látnánk e percnél keservesebbet!
Nem, nem; csak játsszunk. Várjuk ki a végét…
Szép tested és szép lelked meghagyom;
elég nekem, hogy együtt heverünk
s tárt kebledből szemembe itatom
a friss kenyér illatos szőkeségét.

 

 

 

Erdei lomb és széllengette bokor

Még sohase, sohase láttam az arcát,
mert felhő az arca, napsütött pici felhő.
Ő maga is felhő és erdő a haja,
erdei lomb és széllengette bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint a kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél;
és későn nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme; a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca; a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zengett a Bakony.
Fürtökbe zilált napfény ragyogott
fiúsra nyírt hajadon.
Nap a hajadon, de lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka vagy a szerelem
éjszakai éneke?
Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zúgott a Bakony.
S másnap már tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Láttuk, hogy tartja az eget
kék karjaiban a tó.
És jártuk a kora-nyári vetést
és szedtünk sok pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott.
És este… A csöndesedő csalogány
bedalolt még ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk a hegyeken át;
mért vagy most oly szomorú?
Megúntál? Nem kell ezután
ez a csúnya, szegény fiú?
Megúntál; elpattant a varázs;
és sírsz, nem tudva: mért.
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Lement a nap és lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka, vagy a szerelem
haldokló éneke.

 

 

 

Menj haza, kislányom

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
oly gyönge vagy, mint a fű, oly friss, mint a hóvirág,
– szamócabokor vagy csipkerózsa-ág?
Oly gyönge vagy, oly pici, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz hótiszta tavaszi ingben?
Menekülj, vagy eltörsz barbár kezeimben!
Nem félsz? én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
gerinced hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
ó, hogy remeg ujjaim alatt kis szamóca-koponyád!
Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Áttetsző lelked s hab-szived megvénül, hogyha szeretlek,
de enyém maradsz, kis rózsabokor, örökre enyém, ha feledlek!

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Ó,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk –: igen, így
sülyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

 

 

 

Meghalt, csókolj, szédület…

Csókolj, csókolj, csöndesen,
úgyis harc az életem.
Tűz a ma, tűzvész a holnap;
gyilkos lopózik a ködben;
forró szelek zakatolnak
s véres csillag ég fölöttem.
Jaj, mit álmodtam: anyám
meghalt e vad éjszakán!
Árnya ingott, mint a részeg,
szája vér és szeme sár volt;
megöleltem, – megigézett, – –
Nézd, kezemről vére párolg!
Meghalt. Csókolj! Szédület…
Mért világít a szemed?
Pénz, kenyér… A hangja! Hallod?
Intett véres keze, – láttam…
– Vérbefulladt vad harangok
hörögnek az éjszakában.

 

 

 

Tagadd le, hogy boldogítottál

E gyönyörű és buja nyárban,
mely minden fénnyel elboritott,
szépséged megszomoritott.
Megszomoritott, hogy az légy nekem,
mi vihar után a nyári ég:
lankasztó pongyola frisseség.
Viharok zokogása voltam
s ő hajtott, űzött engem ide,
a magányosság rémülete.
Magányos, tétova magasság
és e lankasztó buja nyár, –
oly jólesik pihenni már!
Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél
s oly csúf vagyok én… Szived felett
ringasd s takard be fejemet!
Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj:
vigasztalj, hogy szomorítottál
s tagadd le, hogy boldogítottál.

 

 

 

Alszik, megnőtt szakálla, körme

A fény kipatakzott szeméből –
szem, ördögök szeme, ne bánts!
Füvek dagadoztak hajában
s a haja most száraz bogáncs.
Alszik… Megnőtt szakálla, körme…
Hét napja alszik… Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle s érzem: üldöz
szakállasan és körmösen!

 

 

 

Ki védi lelkem erdejét?

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
rohanó gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben, –
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok, síma melleid… – ó,
ki véd meg tőled, ragadozó
szerelem, majom, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! – Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól, –
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, Villogó,
ezerarcú istennő, – ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha föllobogózza piros öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te gizgaz, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: te falánk, gyönyörű,
virágtestű majom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és üres a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel;
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.
Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid
arany gyíkok, – és mellemen futkostak tegnap este.
Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.
És nézem, és sohse látom,
mert fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen;
ki tudja: szeretem-e?
Az élet illata, zengő
fény- és illatzene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
szeretőm és gyermekem, és
ha megállok előtte, a lelkem
rejtett belső remegés.
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]