Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
szarvas-szemű
csigabiga;
korán kibújt
s most vár, pihen,
fél és örül
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hozott a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya, vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma itt az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy múlik el,
mig a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
De nem baj, engem
szeret a föld
s szeret az erdő,
s ha tárt kezén
pihenek: én
vagyok a felhő
s a derüs ég
s a halhatatlan
egyszerüség.

 

 

 

Mint a fagyöngy sír

Szélvert fagyöngy sír
 
az ág felett;
halotti zöldben
 
holt ág felett.
Az új tavasz már
 
itt van megint;
ma úgy szeretnék
 
dalolni, mint
a csirakeltő
 
friss napsugár,
mely észrevétlen
 
lelkedbe száll, –
vagy sírni, síró
 
szived felett,
mint a fagyöngy sír
 
az ág felett.

 

 

 

Fekszem, hanyatt

Fekszem, hanyatt,
fejem alatt
föld méhe háborg;
nézem a felhőt
és lent az erdőt,
e néma tábort
mely véd sötét
dárdáival,
s ha betakar
fekete árnya:
elcsöndesülnek
zúgó fülemben
a gondok is;
alszom s alusznak
alvó husomban
a csontok is.

 

 

 

Szél hozott és szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnét jöttem;
szél hozott és szél visz el,
minek kérdjem, mért visz el?
Sohse néztem, merre jártam,
nagy hegyeknek kiabáltam;
jött az erdő: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam;
ijesztgettem: ott maradt,
cirógattam: elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm, aki nincs:
a világon senkim sincs.
Isten tudja, honnét jöttem,
köd előttem, köd mögöttem;
szél hozott és szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el!

 

 

 

Hajnali szél

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
sisakvirág és margaréta; –
csupa fény, csupa dal ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
megláttam, az ember mily kevés,
és gyönge, mint a margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt; –
a szél lobogója fönnakadt
istenhez vágyó ágaimban
és két roskatag karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s kitisztult lelkem, mint a táj,
ha ködét
fölgöngyölíti a hajnali szél…

 

 

 

Mint szép, ártatlan akác

Jó volna csöndben, így, egyedül,
itt élni, békén, meztelenül,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta s a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állni, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanul,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna, mint a kóbor eb,
futkosni, céltalan, egyre szebb
és távolibb országokon át, –
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, s mint a rög,
heverni, vagy malacok között
nyári napok árnyatlan delén
pihenni a puha sár ölén.
Jó volna, te tudod, istenem,
a földbe merülni csöndesen,
mert isteni ágy a puha sár
mit esőből s porból vet a nyár, –
Jó volna titokban élni, itt,
fölszívni a föld mély nedveit,
illatban, ízben élni tovább
mint margaréta, szarkaláb,
vagy ott a fehérfalu tanyai ház
előtt az a szép, ártatlan akác!

 

 

 

Milyen jó szállni, mint a csónak

Rigós erdőkben bujdosó nap,
csigák most-ázott füveken;
milyen jó szállni, mint a csónak,
s nem érezni, hogy köveken
fekszünk, – s így nézni, hogy a fű is,
ha picike és egyszerű is,
époly dicső s szép, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap!

 

 

 

Milyen jó jónak lenni, jónak!

Rigós erdőkben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók;
milyen jó jónak lenni, jónak,
s mászkálni, mint a vízipók,
a vízipók a tó vizén,
oly gondtalan, oly könnyedén, –
nyurga lábakkal futni, futni,
sehová s mindig célba jutni!

 

 

 

Tegnap megbántott valaki

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Mily szép a hajnal! – Hallani
a hárs zsongó lelkét felettem!
Virágzó friss cseresznyefák közt
a nap aranyos üde csók
s a sok borzongó havas ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Ó, istenem, mért nem felejtek,
mért játszik a világ velem?
Mig erdőm szent magánya rejtett,
nem bántott soha senki sem.
Erőt adott, színt, ízt, hatalmat
a föld, a szél, a nap s a hold,
ágaimon hált meg a harmat
és kérgem isten bőre volt! –
Most nem értem, a hajnali
ég hogy ragyoghat így felettem;
megbántott tegnap valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjszaka

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
ropogva nyujtózik az erdő.
Kövek másznak ki az utakra,
sötét remegés a világ;
sietnél, de tétova lábad
bátortalan tapogatózik.
Megállsz; csönd, semmi; hátrafordulsz,
a csönd szívedbe merevül
és istenhez sikolt a lelked,
ha egy-egy ág hajadba markol.

 

 

 

Nem voltam én mindig ilyen…

Nem voltam én mindig ilyen
szelíd és elgondolkozó;
aludtam, ettem, öltem, és
nem tudtam azt se, mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.
Egy este aztán a Gonosz
hét sípot adott a kezembe;
belefújtam, – s remegni kezdett
lelkemben ég, föld, naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha be nem hegedő seb,
s tudom: él bennem valami,
ami még nálam is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által:
fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian,
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, –
Ó édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok;
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.
És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.
 

(1920)

 

 

 

Rothadni ázott bokrok alatt

Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – –
Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása!
Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet?
– Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel,
fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára
megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Nincsen erő, mely elrabolja tőlem,
mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;
napos csirái bomlanak belőlem,
én vagyok a fű, a föld.
Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek:
minden hegy Egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek,
mert mindenkivel Egy a Föld.
Halottak élnek, élők elromolnak,
kopik az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából lesz a holnap:
tegnap, holnap: minden a Föld.
És mintha ma teremtett volna Isten:
új vagyok s mégis régi, mint a föld, –
mert a te véred dalol ereimben,
örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]