Szénásszekér ment át a városon

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az uccánkon, fehér
holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
nyöszörögtek a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett,
úszott a fényben, úszott, énekelt, –
nekem dalolt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
illatos dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, –
nekem hozta el kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban megduzzadt dombokat,
erőt, kitartást, önzést, szigorú
szeretetet, – mind-mind nekem! nekem!
Nekem hozott mindent s mig áthaladt
a tétova és perverz városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélekzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]