Kalibán!

1923
(Athenaeum-kiadás)

 

 

 

 

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Sugár Károlynak

 
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa korommá gyémánt agyvelők
mágneses és nehéz sugarait,
fénylő zenéjét és az értelem
kéksárga rebbenését! Kalibán,
lázongó ösztönösség, te, akit
nem köt emberi töprengés, hazug
eszmék játéka s gyáva szeretet, –
fojtsd meg a szépet, a harmóniát
s a rútat is, ha gondolat, hiszen
a gondolat az ember gyilkosa!
Pusztítsd el őket! mind! hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény
lelkünket ne gyötörje s ne legyen
szó sem ezentúl, mely minden gyönyört
megront, míg névvel illet, de a kínt
csak élesíti, mikor testet ad
mult szenvedések emlékének is!
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr
arcának vonalait és, ha már
emberistenként élni nem tudunk,
kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant Szerkezetekké! – Kalibán,
gondolkozás nélkül gondolkozó
rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő
Mindenség, kinek vak izmaiban
az élet, minden kattogó tudás
s minden erő magától működik,
öntudatlan s nem képletek szerint, –
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
Szénevő Gépeiddé, hogy mikor
elégeted a férges Könyveket:
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, pokoli
ritmusra járjunk szent táncot neked
a Gondolat nagy Máglyája előtt!

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekűlj!

 

 

 

 

Házak, paloták, kopasz bünösök

Kőházak, uccák, esti fény, –
isten mezejéről jöttem én.
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Házak, pénz, üzlet, emberek;
halál nő romjaik felett.
Halál, mely épít s újra szétbont,
rothadt világ, roppant szemétdomb!
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Mit keresek… Ó, ez a szörnyü börtön!
Mit keresek én e lélektelen földön?

 

 

 

Szénásszekér ment át a városon

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az uccánkon, fehér
holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
nyöszörögtek a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett,
úszott a fényben, úszott, énekelt, –
nekem dalolt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
illatos dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, –
nekem hozta el kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban megduzzadt dombokat,
erőt, kitartást, önzést, szigorú
szeretetet, – mind-mind nekem! nekem!
Nekem hozott mindent s mig áthaladt
a tétova és perverz városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélekzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Verebek

Pirosló hajnal; a város is
piros és tiszta, ha sáros is.
Piros és tiszta a napban, és
még nem csúfítja ébredés.
Ébredés, lármás kerekek, –
csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a napfény aranyos magvait,
a nap pirosló aranyát,
melyet az éji pocsolyák
ágyába hint a hajnal és
nem lop el csak az ébredés.
Az ébredés, a szürke szín,
a pénz, a robot, az emberi kín,
a reggel, az este és a dél,
mely most még egymásban henyél
s figyelemre se méltatja az eget
s e kis proletár verebeket,
kik köveken, pocsolyák vizén,
hol ilyenkor isten lelke a fény,
a napnak vígan csipegetik,
pirosló búzaszemeit.

 

 

 

Reménytelen ég alatt

Lelkem meghervadt, senki barát
nem hallja már szavát;
kék árvíz: jön az est, –
meghalnék örömest.
Nincs senkim, senki barát;
halottak, néma fák;
kint autó, lárma, pénz, –
ne rájuk, – ide nézz! –:
nézd: palotáim a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörg, csikorog, de tűr,
járok, tehetetlenül,
a győztes árban, mely dagad
s a reménytelen ég alatt
roncs életünket, mocskos, sűrü lé,
únva görgeti a halál felé!

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Autók suhognak az éjben,
szívünkben zakatol a gép;
lépni, halálba, – gummitalpak, – –
a kő is csúszós, csúnya pép.
Lépni, hazudni… Hazudni kell!
Szerszám, szurony, gép, – nem akarom!
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel, kopva, nézni:
patkányok rágják az eget,
autók suhognak az uccán
és híznak, híznak a síberek!
Híznak, és zörömböl a gép
testvéreink tikkadt szivében.
– Éhes volt: megdöglött az alkony
s a tücsök a templom tövében.

 

 

 

Pókokat rakok a szemeibe

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
és nem is sejti, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam
és ő evett.
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban.
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. Úgyis
Sátán piszka az arany,
és meg fog halni e piszoktól.
Akkor aztán
beleibe tapos a sarkam
és bosszút állok
és pókokat rakok undok szemeibe!

 

 

 

Hagyj el, kis szitakötőm!

Fekete falak közt fekete szél; –
testünkben vihog a vér,
vihog, de fájva zúg:
mar, mint a lúg.
Gond, hajsza, rémület… És
tudni: van arany pihenés!
– Menj! Hallod?: csalogat az
arany ősz és kék tavasz!
Kék tavasz és szitakötők; –
ott élnek a mezei nők,
fűtestek, gyepsimaság,
tündérlány: búzavirág.
Ó, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
csapongani, föl s alá,
mindegy, hová…
De itt? – Vad házzuhatag – –
Körutak hegylánca alatt
megtörpül lassan az ember:
– mit akarsz itt a szerelemmel?
Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess!
Röpülj, ne sírj, ne szeress!
Gond, hajsza… Szép szeretőm,
hagyj el, kis szitakötőm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb; csak idegen,
s nem érti azt se, miért szeretem.
Azért szeretem, mert fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
pedig, jaj, társtalan vagyok én is,
társtalan öröm az enyém is!
Jó volna közös hit, szeretet,
hiába, hiába: nem lehet;
partokon túl, partokon innen
hiába, hiába, hiába minden;
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
ütik gyalázva, áldva féltik, –
kiált s nem hallják, int s nem értik.

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekűlj!

A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
 
nagy kőkoponya!
Kőkoponya, egy óriásé!
 
Halott üreg, –
azért olyan szomoru benne
 
a lelketek.
Ez a ház fej volt valaha,
 
ez a fekete váz;
élt, látott, ítélt és kiszáradt.
 
– Azóta ház.
Megölte, megnyúzta az idő
 
e csúf koponyát;
nézd, csontjai hogy fehérlenek
 
a malteron át!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
a halott szörny szemüregéből
 
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
 
az embereket.
Én nem tudom, mért laktok itt…
 
Tekervény-folyosók – –
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
 
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts,
 
szabadíts meg, ó Uram!
A régi gondolat jár ide vissza,
 
éjféli léghuzam.
A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz
 
a városok embere mind:
féregként nyüzsögnek a halottban
 
és érzik a régi kínt,
érzik a régi életet,
 
a pénzt és a nyomort,
családok titkát, civakodást,
 
a bűnt, az alkoholt,
gyilkos kését, járványt, dühös
 
párzások kínjait,
a fölgyűlt szenvedést, amely
 
mindent lealjasít,
kanálissá szikkadt erek
 
körútját, összenőtt
inaikat, érdekeket, – az egész
 
kavargó agyvelőt!
– Jaj, borzalmas a város, a ház,
 
a nagy rovar-tanya;
a hemzsegő élet, ez a sok
 
vigyorgó csontpalota!
Jaj, a halott börtön-feje!
 
Véres fejek üregei! –
Átkozd meg a várost és menekülj,
 
menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott
 
a kék mennybolt alatt
mikor kimosta lelkedből a bűnt
 
a kristály hegyipatak –:
nézz vissza s a porba hullva mondj
 
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
 
e sok-sok kőkoponyát!

 

 

 

Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
szarvas-szemű
csigabiga;
korán kibújt
s most vár, pihen,
fél és örül
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hozott a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya, vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma itt az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy múlik el,
mig a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
De nem baj, engem
szeret a föld
s szeret az erdő,
s ha tárt kezén
pihenek: én
vagyok a felhő
s a derüs ég
s a halhatatlan
egyszerüség.

 

 

 

Mint a fagyöngy sír

Szélvert fagyöngy sír
 
az ág felett;
halotti zöldben
 
holt ág felett.
Az új tavasz már
 
itt van megint;
ma úgy szeretnék
 
dalolni, mint
a csirakeltő
 
friss napsugár,
mely észrevétlen
 
lelkedbe száll, –
vagy sírni, síró
 
szived felett,
mint a fagyöngy sír
 
az ág felett.

 

 

 

Fekszem, hanyatt

Fekszem, hanyatt,
fejem alatt
föld méhe háborg;
nézem a felhőt
és lent az erdőt,
e néma tábort
mely véd sötét
dárdáival,
s ha betakar
fekete árnya:
elcsöndesülnek
zúgó fülemben
a gondok is;
alszom s alusznak
alvó husomban
a csontok is.

 

 

 

Szél hozott és szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnét jöttem;
szél hozott és szél visz el,
minek kérdjem, mért visz el?
Sohse néztem, merre jártam,
nagy hegyeknek kiabáltam;
jött az erdő: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam;
ijesztgettem: ott maradt,
cirógattam: elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm, aki nincs:
a világon senkim sincs.
Isten tudja, honnét jöttem,
köd előttem, köd mögöttem;
szél hozott és szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el!

 

 

 

Hajnali szél

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
sisakvirág és margaréta; –
csupa fény, csupa dal ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
megláttam, az ember mily kevés,
és gyönge, mint a margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt; –
a szél lobogója fönnakadt
istenhez vágyó ágaimban
és két roskatag karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s kitisztult lelkem, mint a táj,
ha ködét
fölgöngyölíti a hajnali szél…

 

 

 

Mint szép, ártatlan akác

Jó volna csöndben, így, egyedül,
itt élni, békén, meztelenül,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta s a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állni, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanul,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna, mint a kóbor eb,
futkosni, céltalan, egyre szebb
és távolibb országokon át, –
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, s mint a rög,
heverni, vagy malacok között
nyári napok árnyatlan delén
pihenni a puha sár ölén.
Jó volna, te tudod, istenem,
a földbe merülni csöndesen,
mert isteni ágy a puha sár
mit esőből s porból vet a nyár, –
Jó volna titokban élni, itt,
fölszívni a föld mély nedveit,
illatban, ízben élni tovább
mint margaréta, szarkaláb,
vagy ott a fehérfalu tanyai ház
előtt az a szép, ártatlan akác!

 

 

 

Milyen jó szállni, mint a csónak

Rigós erdőkben bujdosó nap,
csigák most-ázott füveken;
milyen jó szállni, mint a csónak,
s nem érezni, hogy köveken
fekszünk, – s így nézni, hogy a fű is,
ha picike és egyszerű is,
époly dicső s szép, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap!

 

 

 

Milyen jó jónak lenni, jónak!

Rigós erdőkben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók;
milyen jó jónak lenni, jónak,
s mászkálni, mint a vízipók,
a vízipók a tó vizén,
oly gondtalan, oly könnyedén, –
nyurga lábakkal futni, futni,
sehová s mindig célba jutni!

 

 

 

Tegnap megbántott valaki

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Mily szép a hajnal! – Hallani
a hárs zsongó lelkét felettem!
Virágzó friss cseresznyefák közt
a nap aranyos üde csók
s a sok borzongó havas ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Ó, istenem, mért nem felejtek,
mért játszik a világ velem?
Mig erdőm szent magánya rejtett,
nem bántott soha senki sem.
Erőt adott, színt, ízt, hatalmat
a föld, a szél, a nap s a hold,
ágaimon hált meg a harmat
és kérgem isten bőre volt! –
Most nem értem, a hajnali
ég hogy ragyoghat így felettem;
megbántott tegnap valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjszaka

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
ropogva nyujtózik az erdő.
Kövek másznak ki az utakra,
sötét remegés a világ;
sietnél, de tétova lábad
bátortalan tapogatózik.
Megállsz; csönd, semmi; hátrafordulsz,
a csönd szívedbe merevül
és istenhez sikolt a lelked,
ha egy-egy ág hajadba markol.

 

 

 

Nem voltam én mindig ilyen…

Nem voltam én mindig ilyen
szelíd és elgondolkozó;
aludtam, ettem, öltem, és
nem tudtam azt se, mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.
Egy este aztán a Gonosz
hét sípot adott a kezembe;
belefújtam, – s remegni kezdett
lelkemben ég, föld, naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha be nem hegedő seb,
s tudom: él bennem valami,
ami még nálam is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által:
fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian,
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, –
Ó édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok;
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.
És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.
 

(1920)

 

 

 

Rothadni ázott bokrok alatt

Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – –
Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása!
Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet?
– Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel,
fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára
megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Nincsen erő, mely elrabolja tőlem,
mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;
napos csirái bomlanak belőlem,
én vagyok a fű, a föld.
Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek:
minden hegy Egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek,
mert mindenkivel Egy a Föld.
Halottak élnek, élők elromolnak,
kopik az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából lesz a holnap:
tegnap, holnap: minden a Föld.
És mintha ma teremtett volna Isten:
új vagyok s mégis régi, mint a föld, –
mert a te véred dalol ereimben,
örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

 

 

 

Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke,
ibolyaszál rengetegemben;
túlfinom vagy és túlszelíd, –
ki ment, ki ment meg tőled engem?
Szeretnélek szóval, ököllel
bántani, ütni, összetörni;
csak ne volnál ily szomorú,
meg tudnálak nevetve ölni!
Nem vagyok én, nem vagyok ember, –
testvére hegynek és pataknak!
Nem köztetek, – ott lakom én, hol
a földrengés fiai laknak!
Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt
s a zúgó tenger éjszakát;
nagyon gyűlöllek, …ó, az isten
se gyűlölheti így magát!
Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy,
és mint a lélek, gyönge, fáradt;
nem illik hozzád ez a rút
lázadozó lomha nagy állat.
Mimózatested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett, –
szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

 

 

 

Kacéran és ellenszegülve

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te kacéran, de csak egy pillanatra,
aztán megint ellenszegülve, telt
térdeid közt hagytad remegni térdem –:
előttem állsz, lobogsz, és gondolatban
csak hátrahajlott kis fejed, csukott
szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét
látom lezárt pilláimon keresztül;
csontjaidba sülyedtem, két szemem
ellopta arcod rajzát, remegő
ujjaim még ma is húsukban őrzik
mellednek puha gyönyörét, hiszen
életed úgy az életembe áradt,
hogy elvesztettem magamat: egész
tested testemben él s én öntudatlan
nyujtózom el lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó szenvedő
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is előttem állsz: élő aranyból
s virágból szőtt remegő gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.

 

 

 

Nők, habzó májusi rózsák

Ó mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Mily jó könny és nevetés közt,
selyemzizegésü vetés közt
heverészni a gyönge gyepen!
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság,
fiatal örömök nevetése!
Habos rózsákba haraptam, –
kis melled sírt ma alattam,
sírt és kacagott remegése.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
Fáj, fáj e tavaszi mohóság,
most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet.
Szeretet kellene, jóság,
hogy ne hulljanak a rózsák,
lelkem rózsái, szegények, –
és nyugalom, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti ének…

 

 

 

Hajnal, szerelem, szomorúság

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld fűvön hemperegve? –
Füvek vagyunk mi is; nézd: elveszünk
a pázsitban, amikor hemperegve
együtt fürdünk a langyos levegőben!
Mily szép vagy, és milyen szép most a hajnal!
Nedves, édes és ízes a világ.
Éhes vagyok… Mondd, mit gondolsz: mi lenne,
ha megőrülne most minden virág
s hozzánk bújna szeretkezni a hajnal?
A hajnal!… Ó, nem láttam soha szebbet
a hajnalnál, erdőnél és pataknál!
– Vigyázz, kislányom, mert megrészegít
a napfény, s ha most mindent megadnál,
nem látnánk e percnél keservesebbet!
Nem, nem; csak játsszunk. Várjuk ki a végét…
Szép tested és szép lelked meghagyom;
elég nekem, hogy együtt heverünk
s tárt kebledből szemembe itatom
a friss kenyér illatos szőkeségét.

 

 

 

Erdei lomb és széllengette bokor

Még sohase, sohase láttam az arcát,
mert felhő az arca, napsütött pici felhő.
Ő maga is felhő és erdő a haja,
erdei lomb és széllengette bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint a kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél;
és későn nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme; a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca; a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zengett a Bakony.
Fürtökbe zilált napfény ragyogott
fiúsra nyírt hajadon.
Nap a hajadon, de lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka vagy a szerelem
éjszakai éneke?
Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zúgott a Bakony.
S másnap már tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Láttuk, hogy tartja az eget
kék karjaiban a tó.
És jártuk a kora-nyári vetést
és szedtünk sok pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott.
És este… A csöndesedő csalogány
bedalolt még ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk a hegyeken át;
mért vagy most oly szomorú?
Megúntál? Nem kell ezután
ez a csúnya, szegény fiú?
Megúntál; elpattant a varázs;
és sírsz, nem tudva: mért.
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Lement a nap és lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka, vagy a szerelem
haldokló éneke.

 

 

 

Menj haza, kislányom

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
oly gyönge vagy, mint a fű, oly friss, mint a hóvirág,
– szamócabokor vagy csipkerózsa-ág?
Oly gyönge vagy, oly pici, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz hótiszta tavaszi ingben?
Menekülj, vagy eltörsz barbár kezeimben!
Nem félsz? én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
gerinced hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
ó, hogy remeg ujjaim alatt kis szamóca-koponyád!
Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Áttetsző lelked s hab-szived megvénül, hogyha szeretlek,
de enyém maradsz, kis rózsabokor, örökre enyém, ha feledlek!

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Ó,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk –: igen, így
sülyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

 

 

 

Meghalt, csókolj, szédület…

Csókolj, csókolj, csöndesen,
úgyis harc az életem.
Tűz a ma, tűzvész a holnap;
gyilkos lopózik a ködben;
forró szelek zakatolnak
s véres csillag ég fölöttem.
Jaj, mit álmodtam: anyám
meghalt e vad éjszakán!
Árnya ingott, mint a részeg,
szája vér és szeme sár volt;
megöleltem, – megigézett, – –
Nézd, kezemről vére párolg!
Meghalt. Csókolj! Szédület…
Mért világít a szemed?
Pénz, kenyér… A hangja! Hallod?
Intett véres keze, – láttam…
– Vérbefulladt vad harangok
hörögnek az éjszakában.

 

 

 

Tagadd le, hogy boldogítottál

E gyönyörű és buja nyárban,
mely minden fénnyel elboritott,
szépséged megszomoritott.
Megszomoritott, hogy az légy nekem,
mi vihar után a nyári ég:
lankasztó pongyola frisseség.
Viharok zokogása voltam
s ő hajtott, űzött engem ide,
a magányosság rémülete.
Magányos, tétova magasság
és e lankasztó buja nyár, –
oly jólesik pihenni már!
Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél
s oly csúf vagyok én… Szived felett
ringasd s takard be fejemet!
Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj:
vigasztalj, hogy szomorítottál
s tagadd le, hogy boldogítottál.

 

 

 

Alszik, megnőtt szakálla, körme

A fény kipatakzott szeméből –
szem, ördögök szeme, ne bánts!
Füvek dagadoztak hajában
s a haja most száraz bogáncs.
Alszik… Megnőtt szakálla, körme…
Hét napja alszik… Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle s érzem: üldöz
szakállasan és körmösen!

 

 

 

Ki védi lelkem erdejét?

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
rohanó gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben, –
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok, síma melleid… – ó,
ki véd meg tőled, ragadozó
szerelem, majom, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! – Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól, –
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, Villogó,
ezerarcú istennő, – ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha föllobogózza piros öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te gizgaz, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: te falánk, gyönyörű,
virágtestű majom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és üres a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel;
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.
Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid
arany gyíkok, – és mellemen futkostak tegnap este.
Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.
És nézem, és sohse látom,
mert fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen;
ki tudja: szeretem-e?
Az élet illata, zengő
fény- és illatzene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
szeretőm és gyermekem, és
ha megállok előtte, a lelkem
rejtett belső remegés.
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni!

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor
még együtt ültünk a kapunk elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán,
hogy lánykorában mily szelídek és
egyszerűek voltak az emberek.
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt
ilyen gonosz a nép: mint mezei
virágok nőttek s minden nemzedék
egymás mellett s egymás után nyugodt
derűvel ment meghalni, – rá se gondolt,
hogy szomorúnak tartsa a halált
vagy lázadozzon ős végzete ellen.
Ma romlott a világ, mondotta, és
más még a levegő is: íze nincs,
nincs nedve, s a szeretet is hideg,
mint a februárvégi napsugár.
Tizenöt éve már, hogy így beszélt.
Azóta megöregedett s talán
el is feledte szép emlékeit,
de én, ki akkor nem hittem neki,
emlékszem, pontosan, minden szavára,
s ha esténként egyedül maradok,
el-eltünődöm rajtuk, mintha most is
együtt ülnénk a kis kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Istenem, egy kis nyugodalmat,
egy kis értelmet a reménynek, –
 
adj, istenem,
ételt és italt a szegénynek!
Nézd, vannak, akik csak nevetnek,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
s vannak, akik
üres kézzel halálra várnak.
Vannak, kiket marnak-cibálnak
ragadozó fenevad órák
 
s tétlen nyögik
az idegen önzés adóját.
Van, s van akinek jut kalács,
van, s van kinek nem jut kenyér, –
 
mondd, istenem,
éhezni, sírni, mondd, mit ér?
Kínlódni… Mondd, voltál te éhes?
Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, sohse fáztál,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgysem tudod,
mit gondol a szegény előtted.
De ha tudod, mily rút az élet,
ha voltál valaha szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is –:
Ne bántsd a hóhér állatot,
kinek közönye megtiport,
 
de add nekem
ajkáról azt a víg mosolyt!
Add nékem! Adj pénzt, életet
a sok-sok tétova szegénynek,
 
– adj, istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény Európa!

Utálom és arcába vágom:
– Harminc év vagy kétezer óta
undorító, őrült világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér helyett az éhezőt
csitítja szóval, hittel, éggel,
s maszatos lelkiismeretét
szívnyalogató versikékkel;
harminc év vagy kétezer óta
hány eszme rothadt el szivében!
– Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha majd magára döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsufolt és Megfeszített,
s mert jósága, szíve, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha mennyei tiszta szerelmét
tetté acélozza a Bárány
s újra megvált, – ó, nem a jók,
de a gonoszok vére árán,
– hazám, keresztény Európa,
túlélve időd szörnyü végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép
születik a ma véres hamujából,
Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond
elődei fölött –: minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas!
 

III.

A vas! a vas! megint vas-korban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hiszen a föld ragályos csontjai
vas-dobokon verik már az Utolsó
Itélet indulóit… Rajta! rajta!:
nincs arany és nincs csillogás; az Ember
undorodik saját lelkébe nézni,
undorodik a kificamodott
világ belső tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? – úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Roppant viharban
bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany,
nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás,
– vas-korban élünk: nincs mit menteni!

 

 

 

Altató dal

Valaki lóg véres kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Jöjj, így, közelébb s dúdold velem
 
e jámbor éneket.
Valaki lóg véres kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen, –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Erdő közepén lóg édesapád, –
 
szép őszi éjszaka volt;
fegyver, katonák, és édesapád, –
 
Ó, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért, –
 
Ne félj, én kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg élve a fán. –
Ó, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerű, mint a halál!
Apád kint lóg véres kötelen
 
s bennünk lakik a halál.
Apád kint lóg véres kötelen – –
 
Nincs könnyem, kicsi fiam;
Kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kicsi fiam!
Erdő közepén, véres kötelen, –
 
Ki tudja, mi lesz veled?
– Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet…

 

 

 

Az eretnek tragédiája

(Robert Browning után, szabadon.)
 
 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő örök Rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca iszap és korom,
Kegyelem-arcát fátyolozza hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó.)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
 
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
 
harcolt Jakab a Jordán partjain,
 
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
 
megállt: megvette szultán Szaladin.
 
Eldobta kardját, melyet oly vitézül
 
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
 
és Kelemen pápa most büntetésül
 
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkíséret erősíti az éneket.)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
kacag a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo.)
CHORUS:
Gloria, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

 
Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
 
de most forog s kidülled a szeme.
 
Torkából szókat öklendez az ördög
 
s száját perzseli a szavak szene.
 
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
 
bár iszonyat lapult tette mögött;
 
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
 
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet.)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel.)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Úr!
– Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull!
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő vörös szakálla.
(Igy járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia.)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borul rá!
Nem nyílt ily szörnyü tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Úr, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tüzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
– Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirk-

samkeit, I. B. 93. S.)

 

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

 

 

 

Testvérsiratók

 

Első rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
HARMADIK GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
ELSŐ GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
S két szörnyü vasgolyó.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
ELSŐ GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
MÁSODIK GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
ELSŐ GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, ó Uram,
lelkét és gondjait.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
HARMADIK GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
mily gyönge e hang! s mily zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
ELSŐ GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
Róma üzente: Kard s kereszt
egy úton járjanak! –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
HARMADIK GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
ELSŐ GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdúlt Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Úr!” –
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én, s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
ELSŐ GÁLYARAB:
Elbújt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Nem bújtak az éj felhői mögül
a csillagok se ki…
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sohse tudtam meg… Sötét
kín égette agyamat s a Zavar
lelkemre vonta ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji Láz.
Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején
csikorgott a fenyő);
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
AZ ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – csupa vér;
istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.
Ember, – csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.
Ember, – csupa ész;
földön csúszik, égre néz;
isten férge, ronda férge:
por, mig él, aztán penész.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
A FÖLDALATTI TŰZ:
Lidérc vagyok én: a
bomlást keresem.
Testvérem a Villám
s hullákat eszem.
Húst s csontot emésztek,
mint lassu marás.
Testvérem a Villám
s a szőke Parázs.
Kék lángom az Ember
testére dobom.
Testvérem a Villám
s a barna Korom.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Itt az Ember!
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt az Ember, most megöljük!
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Nem szökik meg most előlünk:
fogunk csontján köszörüljük.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Barna szőrünk
fehér húsába törüljük!
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
örök sirók
és szenvedők!
A HEGY:
Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél;
nem tudja: mit
nem tudja: mért.
A HEGY:
Nap-nap után
vár és remél:
hiába vár,
hiába él.
A BARLANG SZELLEME:
Sirassátok szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt csak halott.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Szeretet,
mi vagyunk a Szeretet;
sírva várunk, sírva állunk
holnap csontjaik felett.
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
– Most felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhí, – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt
az a Tűz s a sok éji Hang?
(Rémült szívünkön a borzalom
hideg szele átsuhant.)
Minket sirattak a Fák s a Hegy
s az Erdei Állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak szőke parázs maradt,
parázs és barna korom.
ELSŐ GÁLYARAB:
Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körülfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt egy végtelen,
megszentelt áhitat.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Meghalt szívünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük: szótlanul velünk
imádkozik a hegy is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!
 

Negyedik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk az olasz határt
s a hömpölygő tereket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megúnta talán a gyilkolást
Albert, a Cremonai?”
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lobogott, igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
 
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanul
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
ELSŐ GÁLYARAB:
Leszállt a Nap; búcsúsugara
meghozta a holdas éjt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
HARMADIK GÁLYARAB:
A sötétben furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant, nem tudni, hová.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
ideges éjszaka;
s megindult – (azt hittük) – megint
a kisértetek hada.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint véres ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadul vert minden erünk.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly
sírt föl: – Tuhí – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
HARMADIK GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Úgy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
HARMADIK GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk hörgött, zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S kacajukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk hörögve zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrik s úgy keres
könnyebb s gyorsabb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Elfordul a férj, nem nézi, hogy
haldoklik hitvese.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
ELSŐ GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
parázs és barna korom.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Végül Textor s mi, többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Ó Istenem! szabad ég! levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a Halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Textor meghalt. – Utána kit
váltasz meg, Örök Szeretet?
HARMADIK GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
ELSŐ GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s bíró
a Fegyver akarata.
Tíz éve adott el – (azóta itt
gyötrődünk a vason) –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockáink csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
ELSŐ GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Stambulig.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
HARMADIK GÁLYARAB:
Mily gyönge a szó! s mily zord, süket
a tenger, a nagy temető!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongydarab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályuban dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár; a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú!
míg nyelvük messze kilóg.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom;
Istenben egy se hisz!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
ELSŐ GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
ELSŐ GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyü vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező;
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
HARMADIK GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák;
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
boszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved; a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!

 

 

 

Isten

 

 

 

 

Isten

Madách Imre emlékének

 
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, a rémület útjain át, –
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hídakon át.
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton!
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek… – Álom? vagy talán virág? –
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát, –
és emberek élnek a távoli partokon, és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen, árva időt;
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,
az Égei-tenger száz lánya csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság
habverte husomba uj életet lehelt;
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörg
és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, – mikor az indák
halálszövevénye befonta, – öleltem üszökvert romjaikat;
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák
aranypalotáit s ültem a szaharák pálmái alatt.
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;
de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.
Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!
és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyu kín!
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levelen;
én voltam a szél, mely gyógyitó harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!
Ó szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtön-falán is keresztülüvöltse:
Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon!
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő és századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobínusok állnak a Volga vizénél
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!
Új rabok! új éhség! új börtönök! – Újra hiába
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
És próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék;
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök útjain át!…
Tény, tett, való: mind puszta szó; üres játék: a kérdés
új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
De majd egyszer megállanak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megmermed az öntudat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]