XXXVII. Örök tavasz

Örök tavasz és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök szerelmesem,
– előttetek ledobom emberi
álarcomat s magamba sülyedő
lélekkel, talán léttelen, de boldog
nyugalmatok életnél több s nagyobb
fenségébe temetkezem… Feloldom
testem e roppant álom küszöbén:
csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücskök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e rémülettelen
belső szélcsönd, örök időkön át
forgatja örök álmain keresztűl
az istenség mágikus tereit.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]