XXX. Oly súlyos felhők

Oly súlyos felhők ülnek az egen,
hogy csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig. Nem a szótlan-
feszülő dac köti le ajkainkat,
– a hitetlenség, a fáradt közöny!
Árnyak, a némaság fegyencei
vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,
arcunk mennyire álarc!… Tétován
lengünk a szélben, szélkakasnak is
elromlott, lelketlen vasdarabok.
Jön s megy az idő: megint ránk öregszik
egy ujabb év, az undor s szégyen éve.
Mi lesz az uj? Uj undor, újra szégyen.
Beláttuk: remény és reménytelenség,
jó s rossz itt egyformán felesleges.
Óh, a remény már útált unalom:
annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők
agyontaposni, – úgyis hasztalan
rágja lelkünkben pondró-útjait.
Óh, a remény is… Nem volt az remény,
csak kényszerű önámitás: Vele
akartuk menteni a megmaradt
semmit a cifra, úri rothadástól.
Van még remény; ott kint! – De azok is
kik letépték: visszasírják hazájuk
láncát s úgy szónokolnak, mint a pap, ki
alacsony hasznot húzva istenéből
minden szavát üres szivekbe szórja.
Néha bitang szelek kószálnak, a
fáknak távoli híreket mesélve:
Haragos tornyokat dobál a tenger,
Csikorognak a hegyek s északon
újból csalóka szivárványt ragyogtat
a vörös sarló és a kalapács.
– Senki se figyel szavukra… Ha jön még
valaha tisztulás: a Föld, az áldott
Anyaföld indúl meg, s harca a Béke
szent harca lesz s ez a harc lesz a végső!
De addig? Addig rothadunk tovább az
az időt-csúfoló, megőrült időben.
És meglehet hogy egykor igazunk lesz
és meglehet hogy nem lesz igazunk;
s az is lehet hogy sohasem kerűl
sor igazunkat bizonyítani,
hisz minden késik… késik… Alszanak
az elcsigázott testek és mezők
s már megszokták: a tegnap iszonyú
nyomora iszonyúbb holnapra döbben.
Nemrég kíváncsi éjek s feledékeny
nappalok hallották panaszainkat;
ma már szomorú pillánk meg se rebben,
oly arcátlan-egyszerűen esik meg,
mit hihetetlennek hittünk… A legjobb
semmit se várni… Csak dolgozzanak
a fekete fejszék: a porba hullt
tagokból vér nem dől, nem is szivárog, –
vér, melyről azt hitték valamikor, hogy
boldog jövendők biztos záloga.
Súlyos felhők űlik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb
börtönbe-láncoltat testvére őrzi:
vasbilincset a testvér vasszurony…
A sápadt csüggedés fegyencei
vagyunk és tétován lengve a szélben
tudjuk hogy itt minden fölösleges
s meghallani se merjük a varázs-
szót: Elromlott minden; kezdjétek újra!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]