IX. Virágok közt hevertünk

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, –
egész tested lelkembe sugarazta
belső fényét s szelíd jóságodat
mely úgy betöltötte – delejes áram –
az esti rétet, hogy minden virág
s minden fű hozzád hajlott: Nap felé.
Először szótlanúl csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörössét, majd – mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai – melled fölé hajolva
egyszerre boldog rettegés derengett
át szivemen, mert míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
karodból a Föld vére folyt karomba
s a buja Flóra csókolt csókjaidban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]