VI. Napfényből szőttem

Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi pacsirta keltett föl, korán; s a harmatos hegyoldalon indúlva minden nap egész odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza ágakból összehordott fészkei körűl meredő szirtekről lefut a görgeteg vízvájta medre. Ott megállva, egymagam, elnézegettem a bárányokat, amint fehér foltokban ereszkedtek lefelé a völgynek… Szomorú dalom hiába szállt feléd s az idegen ködű partok felé: úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek meséiben a hű Penelopé után vágyott tengervíz-mosta földeink dicső királya, híres Odysseus király.