Karambol

Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog,
nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok;
nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival,
sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar…
– Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit:
felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár!
Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája,
de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz,
ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát!
Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit
és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett:
lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba
és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait!
 

(Nyugat, 1920. június)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]