[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]

Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau
ködös csodákba intő labirintja!
Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, –
nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta…
Hogy utaink mély árnyékkal betöltse,
felettünk tétován bronzbarna lomb ing
s az ében ágak vertarany gyümölcse
mint ezer égő s élő lampion ring.
Az este alszik itt a régi parkban.
– S a sűrűből míg pajkosan kicsillan
száz kis szobor: a zene félve, halkan
bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan:
a légbe fényrózsákat játszva hint szét,
lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz,
néha – sebzett hur – önti könnye kincsét
s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]