[Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem…]

Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem,
tünt éltem tengerén te átkozott hajó?
Ma újra sírt e szív, ma ujra fájt a lelkem, –
oly szép és bús az Éj: – meghalni volna jó!
A tenger éjszakában, ezüstös ég alatt
rád gondolok, Kató, reménytelen, tört szívvel;
ajkam megrészegítik szerelmes, szent szavak
s összekulcsolt kezem feléd imádva ível.
Fekete ágak közt pajkos, mosolygó szálak:
a hold sugarai vígan bujkálva szállnak
s Cynthiát emeli ezüstfogatja könnyen. –
– Meddig bolyongok én, egyedűl és hiában?
Az átkos ég alatt, nagy tenger éjszakában
rád gondolok, Kató, – s lassan kihull a könnyem…
 

(1917. október 20.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]