Le voyage

A vasúton messze szállunk,
unalmas rónákon át –;
száz piros pipacs, piciny petty,
himzi a rét bársonyát.
Kis falunkból már kibúvik
egy-egy tűnő, régi ház;
mindjárt vége lesz az útnak:
a malom itt karikáz.
Te tovább szállsz a vasúton,
messze, messze édesem,
sírva nézek még utánad:
kis kezed int édesen.
Árva tájék, lomha égbolt,
szomjas nyárfa, kis tanyák;
vágyó karjuk, – ám hiába! –
mintha feléd nyújtanák.
Sírva nézek még utánad,
néma vágyam néma kín,
– messze csattog már alattad,
messze csattog, sír a sín.
Zöld bársonyra dűlve nézed,
hogy virúl a zöld vetés;
piros ajkad, sötét szemed
csupa-csupa nevetés,
légy örökkön édes és víg,
te csak nevess, kedvesem, –
sírok majd én egymagamban
helyetted keservesen!
 

(1917. június 10.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]