Nocturne

Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka!
Érett gyümölcsök édes mámorillata árad,
ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának,
ezer picinyke tündér s koboldok vig hada;
az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag,
csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak,
félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak;
halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő,
szomoruságok fájó, szent illatát lehellő;
az édes éj lelkemben néma összhangba olvad,
de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad!
A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak,
az ég tükörtengere felhővitorlát ringat;
az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár,
a juniusi éjnek selyemfátyola száll.
Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél,
és hajlik némán az ág és suttog a levél;
örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség,
aranyos csillagfényben reszket a messzi ég;
a légben langyos áram és fullatag ködök,
a képzelet csapong e vad bujaság fölött.
Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben,
egy titkos fájdalom sir az éj páraködében;
amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull,
a fü is összerezzen, levél is összebuj;
ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak,
lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék,
fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését.
 

(1917. február 17.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]