Dienes Kató emlékkönyvébe

Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat:

 
Már tűnik az este, sötétül az árnyék,
jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj;
most kelt föl a hold, az egünk halovány még,
forró szerelemről suttog a szél,
– már tűnik az este, sötétül az árnyék…
Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya,
mily édes a bánat, az alkonyi bú!
Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma,
úgy sír a szivem, dalom oly szomorú!
– Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya…
Mint függöny, az éj köde ringva lelépked,
szemed sugarát csókolja szemem;
mért rejted el ajkad, az isteni mérget,
mért nem dobog a szived a szivemen?
– Mint függöny, az éj köde ringva lelépked…
Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; –
jó volna zokogva kitárni szivem,
elődbe szemem sürü harmata hullna
s magadhoz emelne karod szeliden…
– Elbúvik a hold köre s feltünik újra…
Mily fénye lövell ki az éji napoknak,
hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog!
Érted, gyönyörű oltára daloknak,
lelkemben a vágyak imája zokog;
– mily fénye ragyog fel az éji napoknak!…
– – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, –
óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem!
Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled,
mint nap, ha ragyog lila tengereken?
– Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? –
 

– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér…

 

(1917. január 2.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]