Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),
ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),
ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
nem birod titkunk nehéz láncait
s vezeklő lelked tőlem elszakit
s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,
vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
én igazán egyedül maradok,
igazi magány itt csak én vagyok,
ahogy árvák a zsufolt csillagok.
El ne hagyj, kedves, végső menedék:
jobban érdekelsz, mint az örök ég,
jobban, mint az egész emberiség!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]