Nájlon és celofán

A nők, mintha folyékony üveget
teritettek volna magukra, szinte
húzzák a szemet tündérköpenyükre:
ruhában is majdnem meztelenek;
s mialatt a nyári eső pereg
s harmatszikrákkal tündöklik az este,
a város: mintha glóriát viselne
mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg,
oly kihívó… minthogyha glóriát
az egész testén… Vízalatti álom
imbolyog, mikor egy-egy pászma fény
átsüt árnyukon… Költő és diák
ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon,
és höhő! – röhög a henteslegény.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]