Ficseri-füsti

Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
 
mi csalt ide, tavalyi
 
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?
„Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” –
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
„Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” –
inted le, ahogy megint berepülsz.
 
Nem értelek, isteni
 
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.
Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske,
te, szép, te, citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
 
„Csitt, csitt!” – keserű
 
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat);
 
ég hangos halai,
 
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek –
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.
Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
három-négy éve láttalak,
s most ujra jössz, elegánsan evezve:
unokád? a fiad? férjed? te magad?
 
Bárki vagy, Dalteli,
 
jó látni, hallani,
hogy itt vagytok, áldó igézet,
nyarunkat telezengeni
hű fiai a szenvedésnek,
barátaim, – és győztesei!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]