117.

Igy semmisűlsz meg

Dolgoknak kezdel lenni rokona,
halkulva, lassan, halkúló agyamban,
amelyekben már szétválaszthatatlan
a fogyó egykor s a növő soha;
s lelkeknek, mikről csak a rege s a
vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam,
semmibe tűnt víz az üres patakban,
tűnt vizeknek még tűntebb moraja.
Igy semmisűlsz meg. – Mohák, csillagok,
foszlik minden, oldódik, párolog
(s be villámgyorsan, ha rád gondolok!):
ércfogú eszmék közt hús-szenvedések
zokognak, s amit elhalva mesélnek,
rábeszél, hogy terólad se beszéljek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]