Harmadik rész

Utóhang

 

 

 

 

107.

A baj

Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
mint mindennel! Ha volna, egy kicsit
tán csak használna az ész vagy a szív,
a becsület, a munka vagy a jaj;
öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal
erő tán csak kivívna, valamit,
ami nem foszlik, nem zsugorodik
semmivé az agy roncs álmaival.
De hát nincs (csak még nem mindenki tudja):
s nincs más, kihez fordúlni: ujra s ujra
kétségbeejt minden cél örök útja.
Mint veréb csőre a réműlt magot,
forgatnak szájukban a gyors napok…
Csoda, ha már tőled is borzadok?

 

 

 

108.

Szinház

Hogy menekűlt az a réműlt kukac,
mikor szétbuggyantottad rejtekét!
hogy bújt, vissza, az eltűnt éjbe! még
beljebb, a mag alá! hogy bújt csupasz
titka be a takaró húsba, az
áldott édenbe, a biztosba!… Szép
vonaglása tán hóhéra kezét
átkozta, s azt jósolta: „Nem maradsz
rejtve te sem a romlástól! nem a
leleplezéstől: életed ura
a vak véletlen!”… Sorstragédia
szinháza lett az a kék szilvaszem…
S hőse? Úgy fájt, mint bennünk, kedvesem,
bűntudat, néha, s halálfélelem!

 

 

 

109.

Öngyilkosok

Mit sirattam az öngyilkos nyuszin?
A véletlen parancsát, mely a véget
hozva úgy kavar, old, köt, fagylal, éget,
hogy egy lesz végűl anyag, forma, szín,
mind egy lesz bennünk, embertársaim,
ahogy az benned, Drágám: szemetének
minden csöppjével átköröz az élet
Kleopátrán, s rajtad, s Bajor Gizin.
Ezt sirattam… De kár siratni bármit:
hagyom is abba; magával csatázik
a vergődő agy s kínja orgiáit
ünnepli csak… A port s a húst sirattam,
s szégyellem, hogy, gyerekmód, ujra szidtam
azt, amiben régesrég megnyugodtam!

 

 

 

110.

Veszélyek

Ahogy a rétet megrohanja száz
s száz s ezer méh és lepke s kirabolja,
ezerfelé úgy hordja, messzehordja
minden szó, kép, rezzenet s kézfogás
kóbor lelkünket, sóvár s glóriás
álmainkat, s talán épp ezzel oldja
vissza a mámorba, a legnagyobba,
az ős istenbe: villámként cikáz
nő s férfi körűl, míg él, szüntelen
a jó vagy rossz veszély, a szerelem,
a jó-rossz vonzás, a könyörtelen,
a vágy a másba, ujra, a gyönyörre,
az Igazibbra… S tán így teszi tönkre
az Igazit, egy perc alatt, örökre!

 

 

 

111.

Szakadékok

Uj, másik veszély az idő: kopik
benne ideg és érzés; renyhül a
jóllakott vágy fülleteg mámora!
Veszély a tér is: be kevés, amit
összehozhat, földet és népeit!
S kapcsolhat késve (vagy korán) maga
az élet sok bolond mozdulata:
két jó vonzás rosszkor találkozik!
Vakon ring bennünk az örök kaland,
vakon köröttünk; percről-percre hang
kél s hal; szín s illat; víz fut s áll a part.
Hogy ismerjen egymásra tegnap és ma?
Hogy Óceán s a Dolomit?… Nos, és ha
még több nyíl elénk – a vég szakadéka?!

 

 

 

112.

Mérlegen

Képzelj bele minden bűnt – megbocsátod?
Kár sírni másképp: csak önzésedet
s hiúságodat gyötri a szived,
mely gyönyörre, zavartalanra, vágyott.
Tedd hát mérlegre az egész világot:
az, vagy ő – melyik kéne? Szó helyett
választásod meggyőző tett lehet:
vállalnád vele rögtöni halálod?!…
– Nem tudom! – sírok föl. – De egyre jobban
fáj, amit még az élőnek okoztam,
titkos részem a hallgató titokban:
ki ártott neki, ha szóban, ha tettben,
verje meg, ha van, verje meg az Isten;
s ha én, verjen meg százszor jobban engem!

 

 

 

113.

„A nyomorúlt!”

„A nyomorúlt!…” – suttogtad, s nem tudom,
ki volt s mit mondott-tett a nyomorúlt.
De emlékszem, mily hideg árny borúlt,
mily undor borzadt végig arcodon;
láttam: az ily névtelen fájdalom,
ha néma is, tisztít, bár úgy lesújt,
hogy porlik benne a jelen s a mult,
mint halálban az élő hatalom.
„A nyomorúlt!…” S mégsem a könnyedet
mentem törölni!… Bár több szeretet
lett volna bennem igazság helyett!…
„A nyomorúlt!…” Tudtam, szivedbe szúrtak,
s hallgattam, sértődötten, a hiúak
gőgjével, én, én, a még nyomorúltabb!

 

 

 

114.

A szörnyeteg

Ez az: mért kellett más is?!… Nem elég,
még a legjobb sem elég, amig egy?…
Sötét éhség a vér: szerettelek,
s mást is, százakat, – nem voltál elég!
Megjártam poklaikat: nem elég
akarat, hűség, jóság, szeretet;
ima és vezeklés még kevesebb:
ördögi elv az „elég nem elég”!
Bőg teste óljában a szörnyeteg,
– súgja őrűlt barátom. De lehet
oltanom lámpás érzékeimet,
hogy megvakúlva – lássak?… Jaj nekem,
mért hazudtam, hallgatva, kedvesem!…
(De hátha te is így voltál velem?!)

 

 

 

115.

De hátha te is…?

De hátha te is így voltál velem?!…
Mérem, századszor, a szabadszerelmet
s angyalpéldáit a leghűbb sziveknek,
de vergődöm csak és kételkedem:
hátha te is így, így, emberien,
részleges becsületben, így viselted
a bűnt s a gyönyört, lelki-testi terhed,
így magyaráztad, s kényszereiden
el-elborzadva fürkészted, ki vagy,
míg össze nem tört egy rossz pillanat:
amiatt vagy már rég a föld alatt?…
Óh, végzet romlékony kalandja!… Tetszik,
nem tetszik, saját férgei kikezdik
az élőt, még mielőtt sírba fekszik!

 

 

 

116.

Ködök

Köd fed: nem látok… Tán én öltelek meg?…
Légy, mondtam (majd: Ne légy!) az, aki vagy!
Lett volna erőm tűrni jogodat,
hogy törvényeid te magad teremtsd meg?
Ilyen jog nincs készen. Te megszerezted?
S túlnehéz volt? S a tiltó „Ne!” miatt?
Rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad
s öreg lelkemben megborzong a gyermek:
önzése nem bírta a másikét.
Bűnt is jog teremt! Vád s önvád elég
volt itt, ős pokol s modern gyengeség.
Bűn volt többet kérnem, mint amit adtál.
Bűn, ha olyat tettél, mit nem akartál.
Legnagyobb, hogy – akármit! – belehaltál.

 

 

 

117.

Igy semmisűlsz meg

Dolgoknak kezdel lenni rokona,
halkulva, lassan, halkúló agyamban,
amelyekben már szétválaszthatatlan
a fogyó egykor s a növő soha;
s lelkeknek, mikről csak a rege s a
vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam,
semmibe tűnt víz az üres patakban,
tűnt vizeknek még tűntebb moraja.
Igy semmisűlsz meg. – Mohák, csillagok,
foszlik minden, oldódik, párolog
(s be villámgyorsan, ha rád gondolok!):
ércfogú eszmék közt hús-szenvedések
zokognak, s amit elhalva mesélnek,
rábeszél, hogy terólad se beszéljek.

 

 

 

118.

Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied:
szerény túlvilág! Együtt hal velem;
de más ábrándnak is reménytelen…
(Óh, ürülő pokol, emlékezet!)
Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek?
Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem,
de nincs hová bújnia: idegen
csönd dermeszt néma csillagtereket.
Gondolatom messzi napok felé
tapogat, boldog fényhazák mögé;
de az öröm csak másodperceké!
Te voltál jó, áradó delej, élet!
Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test…
S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!

 

 

 

119.

Úgy legyen!

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körűl fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két uj rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

 

 

 

120.

„Ércnél maradandóbb”

Itt a bronz, a profil… Ki létrehívta,
nem látta élve: mesteri kezét
szivem keze vezette s régi kép –
Igen, itt a mű, a kései, itt a
még ifjú arc, éremmé alakítva;
s néha elnézem: „Ilyen volt?” S: „Be szép!”
Majd: „Igy élnek a százados mesék,
ha szív őket s ily tudás hozza vissza!”
Itt az érc; s te, aere perennius,
versem, aki csillagfénykoszorús
gyászodban már-már mosolyogni tudsz,
túléled őt! s joggal túl te, plakett:
szebb, mint ő volt, s több a ti létetek!
…Neki azonban… minden… egyremegy.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]