49.

Kétszáz napja

Nem tudtalak megtartani. Sirodban
kétszáz nap roncsol már azóta, hogy
kioltottad fájó öntudatod:
kétszáz napja nem voltam a karodban,
s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam,
szöktél előlem? Búcsúd én vagyok,
az is, akihez szólok, s válaszod,
s a rémes éj, s ami most még soron van
s amit jó lett volna kerűlni. Jaj,
de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar
a sötét csöndet, az jól eltakar!
Te sem tudsz megtartani, még te se!
Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete
két külön útnak szét a semmibe.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]