36.

„Isten békéje!”

Sehol se tudtam lenni, hogy oda
ne kivánjalak: minél kedvesebb,
annál fájóbb volt szép s jó nélküled,
annál forróbban vágyott szivem a
társra, terád: a Mindenség maga
gyógyult – s én benne – amikor veled
voltam, vagy ha csak előlegezett
az együttlét reménye-mámora.
„Isten békéje!” – mondták valaha
a boldog szerelem álmaira,
ezt a békét nem érzem már soha:
soha a Legfőbbet, bár te se hittél,
a Titkot! Azt, kit, mig voltál-szerettél,
Kedves, legjobban Te közvetitettél.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]