31.

Sohasem eléggé

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad,
kő, tavaly még zsámolya, idegen
életek, de drágábbak ma nekem
sok emberénél, mint jó tegnapoknak
őreihez, jövök ki, s órahosszat
várok köztetek: itt jobban velem
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem
hogy jön, megint jön: léptei kopognak
a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor
jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly
szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor,
elragadtatássá, gyönyörüséggé
enyhül a fájdalom, a veszteségé:
„Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]