A huszonhatodik év

Lírai rekviem százhúsz szonettben
1950–1956

 

K. E.

emlékére

 

 

született

1902 június 25-én, Keszthelyen

meghalt

1950 február 12-én, Budapesten

 

 

 

Első rész

Amit még látott

 

 

 

 

1.

Önvád

„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
ujuló szükséglete: csakugyan
gyengűlne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez multat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

 

 

 

2.

Ostrom után

Ostrom után, két börtön közt, mikor
jajban, tűzben, még mindig háborúban,
s ki hogy, boldogabban vagy szomorúbban
mint valaha, futottunk mind, komor
igazunkért, százezrek, s életünkért,
s én tudni, hogy megvagy-e: „Neki ő kell!”
gúnyolt barátom: „Máris ő! A nő kell!
azt lesi, poklát felejtve, a tündért!”
Tudta volna csak, csak sejtette volna,
mid voltam neked két évtized óta,
s mi nekem te! Nem csacska szerelem:
családomon túl, családomon innen
bőség és szükség, ha semmi, ha minden…
S hogy ma is az vagy, köszönöm, szivem!

 

 

 

3.

Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod; együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magában, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

 

 

 

4.

Vezeték

Nem te csókolsz, ha csókolsz: ne rajongj,
ne hősködj, ne istenűlj oly nagyon;
valami világközi hatalom
vezetéke vagy, eszköze, bolond
játékszere, hullám csak a tavon,
a tengeren, porszem a sivatagban,
mely feldobott s elmerít: ugyanabban
a gyönyörben villámlik a barom,
a behemót szörny s az éppoly buta
vakondok vagy a pici muslica,
mikor párzik, – gondolj a termeszekre,
ha dagad benned az én, a dicső,
s a csillagokra: Ő, a Titok, Ő
üt át rajtad magába: kedvesedbe!

 

 

 

Második rész

A halála után

 

 

 

 

5.

Ami közbejött

Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
itt vagy! és a különbség oly kicsi:
szinte csak alszol! De közben örök
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
min átléptél (mindent felejteni
s végűl tán épp a nevem mondva ki),
azt semmi papi s cézári erők
szét nem zúzhatják. Szivem szive, még
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
te adtad, te vetted el: áldva légy.
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
Sírodat zárják rám a zárai.

 

 

 

6.

A hír

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

 

 

 

7.

Bolond tükör

Folyton uj dolgok történnek, s te most már
kivül vagy rajtuk. Borotválkozom,
s eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek, óh, bár
több lettél volna! Élek, folytatom
a munkás napot, s minden utamon
együtt kisér a dús emlék s a sóvár
hiány… De minden könnyem és utam
mit ér? mit, édes társam, társtalan?
A valóság, a jelen, oda van!
Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek,
tükör, melyből kirepűltek a képek,
bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!

 

 

 

8.

A jó hatalom

Minden erőm, vágyam, képzeletem,
a semmivel küzködik, egyre zaklat
és háborog, mégis csak annyit adhat,
hogy százszorosan, ezerszeresen
fájva, ujra idézi, szüntelen
idézi, uj kínoktól részegen
idézi, ujra s ujra, a hatalmat,
ami voltál, te, ki a föld alatt vagy:
a jó hatalmat, az élet sötét
vonzását, titkod édes erejét:
de nem ér el. Hív, ujra s ujra, még,
még, még, s hiába… Óh, micsoda vad-zord
magány fagy rám!… Ami végső utad volt,
engem is elvitt: mindenből kikapcsolt.

 

 

 

9.

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissitő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

 

 

 

10.

Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

 

 

 

11.

„Nem!”

Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni!
Mért: Nem? – a jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái:
Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, –
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem:
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen!

 

 

 

12.

Új hazád

Szöktél volna csak, akárhova, szöknék,
keresnélek, víz alatt, föld felett.
Sárga kikötők? Néger szigetek?
Föltépném csillagunk Egyenlitőjét!
S vitt volna uj egekbe repülőgép,
tudós próba, űrhajó, őrület:
indulnék én is –: hátha rád lelek?
S pörölnék a Pokollal – könyörögnék,
uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek,
óh, de nehezek voltak nélküled!
Ami most jön, hosszabb és nehezebb.
Sehol-Soha a neve uj hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.

 

 

 

13.

A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

 

 

 

14.

Emlék a szivednek

Sose daloltam rólad: köznapi
nyelven szól ma is idegem s agyam:
az édes látomást, mely benne van,
teljes természetesség hozza ki:
te hozod ki: költőd nem pengeti
lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan
a lélek orvosa, s szava olyan
biztos, mint a számok képletei.
Rím s ütem nem halott kellék: csodát,
zenét akar: arányt, s szimetriát:
formát, életet: ahogy a virág,
a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek,
ennyit. A többi? Emlék a szivednek:
az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek.

 

 

 

15.

Csillag

Testünk keresztjén, rég, mikor saját
erényeink is kárörvendve néztek,
fölfeszített latrokat szent pribékek:
„Viseld szégyened, mint egy glóriát”,
súgtam álmomban, „s fény hull majd reád,
csillagoké!”… Ébredtünk: várt az élet:
tűnt hit neked, mámor, menekülések,
betegség soká, nyomor s árvaság.
„Törvényen kívűl, mint egy állat”, úgy
küzdöttél, Törékenyem. Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!
Igazabb, mint én, szivek szive lettél,
lator-társadat, gyógyítva emeltél.
S a csillag? Te vagy. Az, hogy Te szerettél.

 

 

 

16.

Tétova angyal

Voltál szép, óh, álomszép: gyönyörű,
tétova angyal! Csordúl a szivem,
ha sziromarcod visszaképzelem,
fény-árny hajnalod sóvár s kishitű
pompáját, s azt a gyász- és mézizű
nagy májust, melynek őszünk nézve sem
felejti vad káprázatát szemem:
voltál szép, óh, nagyon szép, gyönyörű!
De szebb lett érett arcod egyszerű
mosolya, a megszenvedett derű,
a segítő okosság – noha hű
társad maradt a riadt régi angyal,
aki voltál, s a sziromgyönge hajnal…
Mily rémek titkát vihetted magaddal?

 

 

 

17.

Megszületés

„Volt szemem”, írtad egykor, „volt fülem
s nem láttam, nem hallottam, semmi nem volt
ajkamon íz, vagy ha volt, idegen volt:
remény és tudás gyermekhitemen
nem sajdult át még, élet, sohasem:
pára, melyet gyors szél hoz s ujra elhord
s az üres nap s a jelentéstelen hold
festette, ahogy tudta, felszinem”.
Igy írtad. Aztán: „Harsant a világ,
képek nyilalltak, rémek és csodák,
ízek csendültek ereimen át.”
„Látok,” mondtad, „és hallok: megszülettem:
kín és gyönyör gyúl melletted szivemben.”
S felsírtál: „Tarts meg, teremtőm, szerelmem!”

 

 

 

18.

Hova?

No de, komolyan, édes: hova lett
Sztraka, a hű cseh? Mint mi, úgy örűlt
utazásunknak, végre sikerűlt!
(A Barlangra ő figyelmeztetett.)
Hova lett?… S rég láttuk az Öreget,
a dilinós bácsit: a padon ült,
rom-háza előtt, és mindig fütyűlt,
amikor fent – emlékszel? – az üveg-
verandán… S Kati néni? S hova a
jó doktor? S az a fiatal anya:
csak úgy ni?! – ő, a barátnőd, Baba?!
S a többi, akit sirattál, szerettél:
mind-mind?… Borzong a fák közt a hideg szél…
S legfőképp magad – mondd már: hova lettél?

 

 

 

19.

Visszacsókolhatatlan

Kötött, rég, a rossz is, a fájdalom,
mit, egymást féltve, egymásnak okoztunk:
hogy kötött s nevelt! Most felel a sorsunk,
sebeink mért izzottak oly nagyon:
hogy túlizzék rajtuk a hatalom,
mely együtt-tartott: mindig haldokoltunk
születésünkért: mindig jobb a csókunk
így lett: így maradt vágy és alkalom
mindig a régi, első: így örök,
így olyan teljes: ezerszerte több,
mint remélhettük… De ami ma köt,
mind csak szép s jó már: minden pillanatban
szivedet érzem szivemben s agyamban,
Csókom, te, te, Visszacsókolhatatlan!

 

 

 

20.

Kettős vereség

Oldoztad, még fonva, a szálakat,
melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál,
menekűltél s hirtelen föllobogtál,
ahogy soha: mint őrjítő zamat
(s mint saját szünete!) szította vad
boldogságod az iszony: rabja voltál,
s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál
jobban ölt a leplezés!… Ami vagy,
mind csak agyam tükörjátéka már,
emlék és álom, az hoz-visz, halál
s élet közt, köztünk, egyetlen futár;
az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett:
amit azóta én: a vereséget.
A tiedet!… S mondd velem: az enyémet!

 

 

 

21.

Huszonkétéves

Huszonkétéves voltál, amikor
kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted:
velem telt hát jobb fele életednek,
s a fecskeszárnyú tavasz már sehol
nem lát: sirodról csörgedezve foly
a maradék hó és jég: ami benned
ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes
szivek fájó tükrében haldokol.
Az enyémben legjobban, legtovább:
kezded uj léted első tavaszát,
te, tavaszom huszonöt éven át
s oly tavasz most, amelytől rettegek,
kimerűlt vagyok, üres és öreg:
magaddal vitted érzékeimet.

 

 

 

22.

Utolsó magány

Perc alatt odalát, tud s győz az érzés,
hová ész s módszer lassan, gőgösen
indúl s bukik. Mit láttál, Jós, Szivem,
mikor létrejött a nagy éj között és
közted, kis fény, a gyilkos egyetértés,
mily rémeket? Barátság, szerelem,
nem volt mellékes neked: szüntelen
vágy szította, megszokás, drága féltés:
mi tört össze? Ugy hittem, én előzlek,
én, téged: mégis te tudtad a többet?
Az a végső délután! Ami szörnyet
sejthet agy, mindnek búcsúnkon az árnya.
Még egy őrűlt nap! Mily iszony kivánta?
– És, óh, utolsó éjszakád magánya!

 

 

 

23.

Föld alatt, ég alatt

Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tied. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés. A föld alatt vagy,
az ég alatt vagy, és sirod felett
vigan csörögve épp vendégeket
jelez a szarka, hogy meglátogatlak:
minden oly nyilt már és tiszta!… Be kár,
hogy csak most, későn… Óh, ez a halál
sokra tanitott, a legtöbbre… Bár
lenne haszna is!… Drágám, adj erőt,
kibírni, ami maradt, a jövőt…
Védjétek egymást, igaz szeretők!

 

 

 

24.

A változatlan tavaszban

Mit ér a tavasz, mit az uj világ
őnélküle? Csak még fájóbb az út
most, mikor ujra virágba borult,
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át!
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág,
s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg?
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy
jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát
hiába nézem, nem nyílik elém,
s lépésenkint igérve a remény
teljesedését, nem int már felém
kendő s a kis kéz… Most, édes halottam,
a változatlan, gyönyörű tavaszban,
most érzem csak, mily egyedűl maradtam!

 

 

 

25.

A végtelen pillanat

Időnkint elhagytalak: összevesztünk,
s dac s gyöngeség vitt, vagy egyszerüen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk,
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé-sose-szünőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt;
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem,
a lét teremtő idegeiben.

 

 

 

26.

Ugye, az voltál

Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg,
nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam,
mi vagy: tanítottalak s én tanúltam
tőled oly végső édességeket,
hogy azoknak, s forrásuknak, nevet,
szólitani, a földi nyomorúltban,
és hálálkodni, földről égbe hulltan,
csak képzelet adhatott. Képzelet,
ugye, mindig az voltál? Nem igaz,
hogy itt hagytál, meghaltál: nem igaz,
hogy emlék volnál: semmi sem igaz,
– ez se! – hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy,
csak az vagy, s egészen az, gondolatnak,
– jaj érte százszor! – aminek akarlak!

 

 

 

27.

Bizalom

Tudom, Kedves. Van nő, száz, meg ezer;
látom: szép is némelyik, s bizonyára
fontos majd-mind valakinek. De más a
kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel,
amire a szem csak később figyel
s még inkább a szív: test s lélek varázsa
a bizalomban teljes – óh, be fájva
nézlek másokban: alig érdekel
az érző élet! Annyi-annyi év
alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd,
hogy erő lettél, kincs, a veszteség
mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek:
de csak olyanokban, akik szerettek,
Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek.

 

 

 

28.

Parancs

Nem tudom én, mi igaz: rohamokban
érzek, dolgozni is úgy dolgozom:
növök s növelek, nagy hullámokon
röpít valami: mindig gyanakodtam,
hogy ha nem mesterségesen-nyugodtan,
hát egy epilepsziás hatalom
robbanásaiban gondolkozom:
így szerettelek? Így! Csak így? Azonban
huszonöt évig?! Házasságnak ez,
sőt életnek is elég: végleges
parancs kezdte, s már kisérteties,
hisz tovább nő, bár agyrém, lehetetlen:
oly vesztett jók élő emléke bennem,
hogy a mindent is öröm keveselnem.

 

 

 

29.

Mi, hárman

Azt vesztetted el, mikor rabja lettél
annak, ami bűn volt és rémület
(halálos rabja, lelkiismeret
szerinti), azt, akiért vezekeltél
és annyit menekültél, ujrakezdtél:
azt, aki, mint én, szintén szenvedett,
csak másképp: őt, akit egykor gyerek-
sziveddel nálam is jobban szerettél.
Közben húsz év, és most halál: te… Mi
hogy volt s miért, nehéz elmondani:
cselekszik a gyors gyűlölet, de mi
– utólag látom – ahogy öregedtünk,
magunkat romboltuk, míg védekeztünk,
és mindhárman mindenre ráfizettünk.

 

 

 

30.

Keresztények

Nem illettem az európai rendbe
(a vallhatóba): ösztöneimet
törték hitek, szokások, kényszerek,
melyek másoknak szentek: kételyekbe
temetett – rég nem lelkiismeret,
de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre
alkalmazkodtam, beteggé gyötörve
magamat és aki csak szeretett.
Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam
rendezni sorsunk, ahogy én akartam,
éltünk volna törvényben és nyugodtan;
de ti másképp mértétek le a végső
parancsokat, keresztények, te és ő,
s közben éj lett, s minden azt mondja: késő!

 

 

 

31.

Sohasem eléggé

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad,
kő, tavaly még zsámolya, idegen
életek, de drágábbak ma nekem
sok emberénél, mint jó tegnapoknak
őreihez, jövök ki, s órahosszat
várok köztetek: itt jobban velem
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem
hogy jön, megint jön: léptei kopognak
a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor
jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly
szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor,
elragadtatássá, gyönyörüséggé
enyhül a fájdalom, a veszteségé:
„Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!”

 

 

 

32.

Túlélt mese

Kép, – ni, mint kislány, a Nemzetiben
Szent-Iván-éj lepke-tündére voltál:
fiókodban motozok… Majd, mikor már
férjed s fiad volt, de a szerelem
hozzám kapcsolt, s megszöktünk: meztelen
táncoltál az erdei zuhogónál
az Óriáshegységben, nyári holdnál,
emberi Titánia, a gyepen…
Álom a lepke-fénykép, megfakult,
kihűlt a csók, mely nagy nyarunkra gyúlt,
csak agyamban szikrázik még a mult.
De, vér s hús, én se vagyok menedék:
vér s hús voltál! S jaj, túléli meséd
egy tűd… szalagod… egy ceruzavég!

 

 

 

33.

A titkolt rém

A vágy, hogy ne lény csúnya és öreg,
a jaj, hogy elhagylak, s bár tovatűnt rég,
a rontó tűz, mely benned hagyta üszkét,
ujra lobbanni, mihelyt csak lehet,
a titkolt rém, mely már mint gyermeket,
ölt, hogy te bukhatsz csak, a kishitűség
iszonya, és a végső kimerültség
vitt el: megtört, szétdúlt, kiégetett.
És nem láttuk, nem tudtuk! Most, utólag,
fénye gyúl sok szürke tegnapi szónak,
tétovának s ma célba-mutatónak:
nem hittem neked, vagy nagyon talán –
Forró élet, így lettél hideg árny!
Káprázatom, így teljes éjszakám!

 

 

 

34.

Folyton átlengsz…

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szivem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szivemen?!

 

 

 

35.

Annak neve

Nő voltál, édes? Ember? Sugaras
május zengi megint az életet,
nászőrűlt erdő. Jártam itt veled,
s hugaiddal is, éppily vad tavasz
ünnepén, éppígy beleveszve az
örök mámorba, s alig lehetett,
ami történt, testileg, kevesebb,
ha te voltál, ha más, az Egy-Igaz
Csoda tolmácsa… Mégis… Gyönyörű
bár a roppant ég s a parányi fű,
emlékezni mégis be keserű,
be koldus-kín ma!… Mert király lehettem,
az voltam, az, minddel a szerelemben, –
de, hogy veled mi, annak neve nincsen.

 

 

 

36.

„Isten békéje!”

Sehol se tudtam lenni, hogy oda
ne kivánjalak: minél kedvesebb,
annál fájóbb volt szép s jó nélküled,
annál forróbban vágyott szivem a
társra, terád: a Mindenség maga
gyógyult – s én benne – amikor veled
voltam, vagy ha csak előlegezett
az együttlét reménye-mámora.
„Isten békéje!” – mondták valaha
a boldog szerelem álmaira,
ezt a békét nem érzem már soha:
soha a Legfőbbet, bár te se hittél,
a Titkot! Azt, kit, mig voltál-szerettél,
Kedves, legjobban Te közvetitettél.

 

 

 

37.

Mulasztások

Mindig így most már? Jóvátehetetlen
mulasztások sajdúlnak, fojtanak,
tervek emléke, amelyekre csak
titkon gondolt a vágy, oly lehetetlen
ábrándoknak tűntek föl, szárnyszegetten
röppent remények, miknek, hogy becsap,
hangját fogta a lélek, mialatt
jajai nyiltan sírtak a tiedben:
azok, igen, jajaim szüntelen
visszhangzottak benned is, kedvesem,
teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit kerűlt a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet,
minden keserű most már, nélküled!

 

 

 

38.

Darázsraj

Nézhetnélek már higgadtan, ahogy
a barmok (s a hivők s az okosak!)
nézik a halált, nem egy pillanat
kényszerít is rá, de úgy támolyog
még bennem, kedves, a fogyatkozott
élet, hogy gyógyító hatalmadat
idézni a sírás is többet ad,
mint a nyugodt ész. Hogy lett volna jobb,
mit hibáztam s te hol s mért: ez s ilyen
kín-darázsraj zsong körűl szüntelen,
s ha jön is (mert jött: ég tudja, milyen
sugallatra s ahonnan nem hihettem)
segítség: feléd, eljátszott szerelmem,
minden mulasztás jóvátehetetlen.

 

 

 

39.

Kéküveg nyár

Kéküveg nyár, és lent a Balaton
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt
élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt
a tőkén… Óh, hány ily forró napon
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,
most még átnézek rajta: általüt,
ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom
és sóvárgás hoz s fektet csak ide,
s tiltakozás, a szív bolond hite,
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,
édes megszokottságom, drága mérgem;
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.

 

 

 

40.

Egészség

Te szítottad legjobban azt az érzést,
hogy jó lenni, hogy élő tűz vagyok,
hogy otthon a Mindenben: áthalok
a Kezdetbe: tudatom vágyva néz szét
s mohón issza a nyugodt egyetértést
a harcos részek közt: az a Titok
nyilt általad, melytől nevet kapott
egykor valami világnagy Egészség.
Mit sok-sok együtt, te egymagad adtad,
mit sok-sok alig, te tetőzve!… Vagy csak
képzeltem?… Mindegy: minden nőt miattad
szerettem: mindre futotta belőled…
Nem is érzek most sem eget, se földet:
mindenek szive, mindig nélkülözlek.

 

 

 

41.

Üldöző hiány

Erősebben vagy, amióta nem vagy,
tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen,
erősebben, te, Elveszíthetetlen,
ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak
agyrém vagy, bármily drága: folyton elkap
a valóság: öngyilkos küzdelemben
vádollak, és néha már keserűbben,
mint ha ellenség volnál!… Végtelen vagy,
végtelen hiány, hívó, üldöző,
megvont erőddel percenkint ölő,
Halottam, egykor éppily éltető:
szégyellek így fájni, de semmi dolgom
a földön: csak tenálad vagyok otthon:
kell énnekem még sírodba csukódnom?!

 

 

 

42.

Szárnyrakelt hangszerek

Drágám, de jó volt milliárd ideg
lázhálójában zsongó szerveid
gyönyörét, az élet ős titkait
benned és érted, általad s veled
érezni-kapni, mikor megeredt
lélek és test és csordúlt és telibb
és zengőbb volt, mint a mestereik
keze alatt szárnyrakelt hangszerek!
Be jó voltál, Mindenség burka, rajtam,
s be fájt elhagyni húsodat, viharban
és napfényben; bár amikor akartam,
mindig rám csukódhattál… De mi vagy,
mi vagy most? Szó, név, semmi, gondolat.
Legédesebb, és legborzalmasabb!

 

 

 

43.

Képzelt párbeszéd

Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szivedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mindaketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

 

 

 

44.

Maradék élet

Igy beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó,
hogy gondolatban veled lehetek…
Be felezném érted életemet,
ami még van, csak érezném a forró
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló),
mit jelenléted adott: képzelet
fűtötte bár, én tőled és veled
kaptam, csak tőled! És most a koporsó
s a sír, a farkasréti… De minek
folytassam, édes? Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg:
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha,
az öncsalás, az élet maradéka.

 

 

 

45.

Tavaly még

Szép volt, tavaly még, e fenyvek alatt:
tiltott Jóm, mindig vártál valahol,
fény, kelni kész a láthatár alól,
ha kértelek rá: repesett a nap
a holnap elé! Hogy vagy: a tudat
húsz-évnyi megszokás csókjaiból
lassan, s már magát is felejtve, oly
biztossá épitette álmodat
(álmomat rólad), hogy, noha tiportan,
mint soha még, volt kedvem élni, voltam,
mert voltál te is, vigasz, fogyhatatlan.
Több tilt ma, nem szó s törvény: semmi vagy,
s majdnem az én is!… Óh, tavalyi Nap,
veled vacogok lent a föld alatt.

 

 

 

46.

Csodálatos-rémületes

Hiányoddal vagy jelen: a szegényebb
világ fájóbb, de több lett: reggelek
gyöngyház csöndje, dél lángja emleget,
s holdas tavunk éji bűvöletének
sóvárabb rabja, ajzottan, a lélek,
mint mikor csókod még nyugtatta: szebb,
elveszthetőbb, hívóbb, beszédesebb
a csodálatos-rémületes élet.
Gondolatom tükrét csiszolta ki
halálod? A szivéit? Valami
uj ízt termelt, színt, látást: isteni
érzékenység gyúl fényben s fény alatt:
izgalma rejt, izgalma mutogat,
az gazdagítja koldus kínomat.

 

 

 

47.

Két halántékom között

Agyam belseje lett egész világod,
mint rab csillagra, figyelek reád:
gondolatom tükrös csövein át
kilátsz, szikra, s vissza magadba: látod
amit én, őröd, fürkész csillagászod,
és ami voltál: óh, de mennyi rács
– nem a tieid! – szűkíti tovább
lángod, mely tőlem menekűlni vágyott!
Itt vagy, bennem, anyagtalan kisértet,
s legalább félig ma is csak teérted
történik mindaz, amit teszek, érzek:
itt vagy a két halántékom között –
s messzebb, mint fényévtengerek mögött
a Véga s a Nagy Andromeda-Köd.

 

 

 

48.

Idegen nő egy vitorláson

Kék víz röpűl, csattognak a vitorlák.
Bronz lábadtól vérpiros torkodig
érezlek: nevetsz – csillag-fogaid
szikráznak. Hajad, turbánod kibontják
a nyári szelek: gyönyörű kis ország,
gyönyörű, zárt világ vagy: ahogy itt
vezényelsz, nincs férfi, hogy vágyait
ne hívnád, édes, emberi valóság!
Kék víz s kék ég közt visz a csónakod,
s én közben valakire gondolok.
Be gyönyörű vagy! üde és nyugodt!
Kint nyugodt, de bent tűz, láng, repeső vagy!
Az a valaki – – Te élsz, és erő vagy!…
És elfordulok: bármi vagy, nem ő vagy.

 

 

 

49.

Kétszáz napja

Nem tudtalak megtartani. Sirodban
kétszáz nap roncsol már azóta, hogy
kioltottad fájó öntudatod:
kétszáz napja nem voltam a karodban,
s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam,
szöktél előlem? Búcsúd én vagyok,
az is, akihez szólok, s válaszod,
s a rémes éj, s ami most még soron van
s amit jó lett volna kerűlni. Jaj,
de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar
a sötét csöndet, az jól eltakar!
Te sem tudsz megtartani, még te se!
Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete
két külön útnak szét a semmibe.

 

 

 

50.

Ahol élőbb a föld

Vannak helyek, ahol élőbb a föld,
útak, melyek lángolnak, vagy sajognak
s akárhol leszel, mindig visszahoznak,
tájak, melyek már túlvilági kört
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat
s annál a fánál erősebben ott vagy,
mint bárki bárhol: delet és gyönyört
őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele
a Mindenségbe, élet és mese:
nem is hiányzol sehol sohase.
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:
örök jelenlét, noha képzelet csak…
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!

 

 

 

51.

Pár négyszögláb rét…

Cickafark, zsálya, szöcske, hangya, tetvek
s föld s levegő még csöppebb férgei,
pár négyszögláb rét sürgő népe, ti,
mi célnak, jognak, mily véletleneknek
játéka, hogy tovább vagytok, lehettek,
hogy szabad élnetek, s im, társai,
kortársai maradtatok, pici
fények, az én világtükör szivemnek,
mikor ő, kire mindig gondolok,
nincs már s nem lesz soha, bár több s nagyobb
volt nekem, mint napok és csillagok?
Folyton megalázol, egyszeri lét!
Folyton, te közönyös! Ragyog az ég,
s tudomásúl se veszi gyermekét.

 

 

 

52.

Tízezerszer

Nap az égen, hangya a földön egy se
állt meg miattunk, Kedves, amikor
úgy megnőttünk egymásban (hacsak oly
szív nem, amely magának követelte
egyikünkét): ugyanúgy jött az este,
tízezerszer, s a hajnal, és a por
éppúgy nyüzsgött, az ember, és bibor
és fakó évek, majd a vég, keretbe
zárták, lezárták életed. A sok,
ami voltál, veled tűnt; de ahogy
akkor, ég és föld most se változott.
Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga:
nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta…
(S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!)

 

 

 

53.

Szárszó

Minden a régi: itt a tó, a pad,
itt vártál, itt öleltél, itt a nádas,
ezt jártuk, s itt a szobád, itt az ágyad,
benne ébredek: tavaly e falak
közt bújtunk meg, s egyedűl ma se hagy
se ház, se hegycsúcs; ami láthatárnak,
az keretednek is jó: szinte árad
s csordúl Észak, Dél, Kelet és Nyugat.
Soha egyedűl, mindig egyedűl!
Kereslek, várlak, reménytelenűl,
de a vágy az emléknek is örűl
s körém fest, rácsnak, édes árnyalak:
minden a régi!… De hogy mégse vagy,
s hogy mindenütt, a szív beleszakad.

 

 

 

54.

Maguk láthatnák benned

Még emlékszik rád, ez, az, Óh, szegény,
mondják itt-ott. De senki sem sirat
(minek is? mit segítene?), hacsak
fiad s majd unokád nem; vagy ha én –
S nemsoká széles e föld kerekén
versem őriz csak: mint ez a nyarad,
tavaszod s őszöd, még jobban szalad
majd, nélkülem, a többi… „Költemény!”
legyint tűnő példádra az Idő:
lesz – most is van! – elég gyönyörü nő
s túllapoz rajtad: nem árny-szerető,
élő gyönyör kell s élve jajduló kín!…
Pedig, tűnődve a vég hírhozóin,
maguk láthatnák benned olvasóim.

 

 

 

55.

Balatonföldvár

Mekkorát nőtt füzes, nád, fű, bokor!
Az idegen villából némi rom
van csak, s mint uj őserdő, lepi gyom,
a kertben, hol (még háborúban) oly
komolytalan kockáztattuk komoly
tisztességünket: ajtón, ablakon
zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom,
hogy boldog szállás volt valamikor.
Neked sincs nyomod. Mint harc dühe itt,
úgy dúltak benned csöndes napjaid:
magam járom rejtekünk útjait.
Rom s bozót mind tele kísértetekkel:
együtt vagy az eltűnt idegenekkel?
Akkor jó itt… Gyom, nőjj be, rom, temess el!

 

 

 

56.

Légy ma te tiltás!

Pár héttel a végzetes nap előtt
– Haljunk meg? – hívtál, ahogy egykor én.
– Most tudnék! – s nevettél, oly könnyedén,
hogy szavadra nem ébredt gyanu: sőt
még dicsértem is a nyugodt erőt,
mellyel végigtekintettél, szegény
barátnőm, szivünk tiltott életén:
úgy látszott, hited ujra nagyra nőtt.
Most folyton hallom hívó szavadat.
Akkor hagytál el? Akkor hagytalak
cserben? Jaj nekem… Édes áldozat,
ne rakj rám még egy terhet: légy te ma,
légy ma te tiltás: ne kövessen a
másik nő, – mint te, szeret és anya!

 

 

 

57.

Szótlan válasz

Nem bíztam benned eléggé s ez a
bűnöm? S te bennem: ez lett büntetésed?
Minden kifogás régesrég elégett
tüzünkben, mégis gyötört? Micsoda
gonosz kérdezett, és mit, hogy soha
nem sejtett kínban más menekülésed
nem volt, csak amit rejtőzésnek érzek:
szabad halálod szótlan válasza?
Vagy voltak gyűlölködő napjaid?
Lehettek; volt rá okod; aki így
végez, némán is váddal búcsuzik…
Nem! Nem! Üdvét rettegő őrület:
tudván zártad épp akkor életed,
amikor legjobban szerettelek!

 

 

 

58.

Hiányzó köznapok

Talán gyors bukás lett volna veled
élnem: most mégis ez a legnagyobb
fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
lemondó büszkeséged szenvedett
s ahogy titkolta! Nyugodt életet
kivántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen ujuló kaland volt,
melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irígy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

 

 

 

59.

Alkatrészemként

Tudom, csak ember, sok és semmi voltál,
mint a többi nő, mint azok, akik
nem velem osztották meg bűneik
és erényeik kincsét: ima, oltár
nem jár neked se: de most, amikor már
nem vagy, s mégis, mint soha, s társaid
örömeink tizedét is alig
adhatnák, áldva állok a sirodnál.
Énhozzám kötött legjobban az élet
(nekem gyönyörnek, neked szenvedésnek):
ki fájhat így, ki sirathat s dicsérhet?
Alkatrészemként s nem saját magadban,
külön, nekem vagy óriás halottam,
Sors, te Egyszeri s Visszahozhatatlan.

 

 

 

60.

Tihanyban

Tebelőled ébredek. Süt a nap!
Takarítok, leporolom a polcot
(kikerülve a seprűvel a pókot),
s míg fűtök, s főzök ezt-azt, s mialatt
írni próbálok, folyton hangodat
hallom: „Négy hete?! Óh, drágám, be boldog
vagyok itt veled, – rég sosem adódott
számomra időd ily sok, ily szabad!”
Dél jön, s délután. Teszek-veszek. Ujra
dolgozom, mintha semmi baj se volna.
Idill, magamban: nézek, le, a tóra.
S már este van!… Kint őszi Jupiter
ragyog az űrben… Rólad semmi jel…
Csönd… Nélküled, de neked alszom el.

 

 

 

61.

Az álom gyanui

Miket szervezel, Álom? Randevúkat,
sírontúli érintkezéseket,
pótolni a sokat, mi elveszett,
éltetni hacsak árnyát is a multnak?
Be jó vagy, be irgalmas! Nyomorúltak
hitem szárnyai, s fáj a képzelet:
sose voltam koldusabb, betegebb,
soha még irgalmadra rászorúltabb:
segíts hát te, ahogy tudsz! Mámor, ész
vissza nem hozza, erő, semmi pénz,
őt, testileg, és semmi szenvedés;
de te igen! – nagynéha csak, de úgy,
hogy felrázod vele az ős gyanút:
Hátha van az Itt s Ott közt mégis út?

 

 

 

62.

Lelkeknek egyessége

Ha tudott rólad, aki csókol, és
ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet,
s te beleköltözöl, édes kisértet,
és az idézett és aki idéz,
egymást növeli: lelkeknek mesés
egyessége ez, oly keveredések
tükörjátéka, amikkel az élet,
máskor csak lopva s kényszerből igéz:
hűség s hűtlenség jajdul össze bennem
féltékeny és oldozó szeretetben
(kettőben három és három az egyben!)
s mint túlvilág kérdi a pillanat,
hogy ami még te, már az se te? – Vagy,
hogy ami nem te, még az is te vagy?

 

 

 

63.

A kis tények

Ugy éltem veled, mint aki előtt nem
egy élet áll, és kapkodva: soha
nem is gondoltam rá, hogy valaha
elapadhat, ami annyira bőven
táplált s pezsdített, szent erőd, s miközben
szállt év s évtized, még mindig csak a
holnapi vágy vagy a ma mámora
kápráztatott: túlkeveset törődtem
a kis tényekkel, pedig fontosak:
úgy magasztaltam női voltodat,
hogy már ezzel elhanyagoltalak,
el, mint társamat a társadalomban;
be sok fáj, amit mind szívből akartam –
nem értem rá, hogy megtegyem-kimondjam!

 

 

 

64.

Itt az ősz!

Szavaim, arany méhek, itt az ősz:
keressétek a sír virágait,
s fáját, melyen még piros rózsa nyit!
Siessetek: pár nap csak, s győz a hős
fényen, melegen a hideglelős
ború: mint az év, rám alkonyodik
a vég, s ujra kioltja őt, akit
éltetni nem voltam elég erős!
Pár nap, s már jön tán a teljes pokol,
a gondolaté, a semmi, ahol
szűnök én is, őre… Fájni se oly
alázó, mint elmúlni… Nem! Esőzz
s komorodj: lesz sugaram, mely legyőz,
hozz ránk bármily éjt s telet, irigy ősz!

 

 

 

65.

Pókhálók

Veled még… (Jó, hát jőjjön!)… szeretek…
(Tízkor?)… együtt hallgatni… (De ki? Tessék!)
Egyetlen drótban… (Kérem, kötelesség!)
egy idegben most ezer hang zizeg…
Rózsáidhoz… (Nem. Trafikba megyek.)
Ez volt az utcád… (Olvastam a versét!)
Arany Oféliát mondott a kertész…
(Csak.)… S ahogy hálóingben… (Még tizet.)
kinyúlva… (Igen, és hát)… Soha többé!…
(Sajnos, átszállok.)… S rettenetesebbé
tesz majd a csók ujjamra, a kereszté…
(Ajánlom magam.)… És se hír, se posta!…
Hangok, tények, pókhálók, szakadozva…
Mégis kinyíltál, szeptemberi rózsa?!

 

 

 

66.

Feloldás és fenyegetés

Egy-egy dolog, amiről még beszéltünk,
megvalósúl, s ez meg az elmarad:
tudsz róla, Halott: mégis egyre csak
távolodsz; a sok szörny gond, melyben élünk,
velünk együtt sok drága szenvedésünk
elemészti: mint a szív, ki-kihagy
bennem az érző emlék, ami vagy –
S különben is közelít már a végünk,
a tűnő erő hozza: szeret, érzem,
barátnőd lett megint a feleségem,
hisz mint egy naponkénti temetésen,
úgy részt vesz nyilt gyászomban… Be komor jel,
hogy húszévi kínt s vádat most az old fel,
ami először tebenned fogyott el!

 

 

 

67.

A legrövidebb vezeték

Mondok valamit, kedveském: Szeretlek!
Vagy ezt tudod már? Akkor egyebet,
valami ujat, – add a fejedet,
nézz a szemembe és mondd, hogy: Szeretlek!
Huszonöt év kevés volt rá… Szeretlek,
másodpercenként… Egész lelkemet
beléd kötni ez a legrövidebb
vezeték, ez a villámgyors „Szeretlek!”
Szeretlek: ebbe búvik a szivem,
vele ma is veled keveredem,
ez a halálom, ez az életem;
s feltámadásom, ha te is felejted,
mint én, hogy nem vagy, s te is ujrakezded
a szót, a régi szót, azt, hogy: Szeretlek!

 

 

 

68.

Ki-mi voltál?

Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny,
s összeraklak, imbolygó mozaik:
s oldalak, sűrítlek – emlékezik
minden érzékem! – de egymás után
csapja csak ki ügyetlen kémiám
egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
Szivek szive, idegek idege,
élet s halál édes együttese,
hogy ujra légy, csak egy szó kellene;
s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!

 

 

 

69.

Mint nekem te

Csordítja őket s nincs meg a szavakban.
Szégyen: csak mellébeszélni lehet!
Vissza kéne vonnom verseimet.
Fogan, nemz, és megfogalmazhatatlan!
Idézni is csak körülírva tudtam,
hernyóban lepkét! Utcagyerekek
s bölcsek nyelvén egyforma üzenet:
tündéri parancs az állati magban.
Ah, ismernénk egy kicsit legalább!
De ősökön és utódokon át
csak a játékos titok fut tovább
s létünk örök kényszere-láza benne:
az ugrik meztelenből meztelenbe,
s úgy kell a mindenségnek, mint nekem te.

 

 

 

70.

Robbanások

Hasonlattá vált minden, amikor,
repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen
győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem
számból a szádba ömlött, majd, komor
csöndben, mint aki halált ostromol
s életet akar, tűz-vér-részegen
kapuidat keresve hirtelen
érezte, hogy már befelé hatol,
szived felé, oly hús-barlangon át,
melynek selymét csak jelezte a szád,
őrjítő selymét, selyemcsók-falát:
gondolatunk még egymásért kiáltott –
és robbanások, némák, óriások,
rázták, keverték bennünk a világot.

 

 

 

71.

Akkor is, hogyha…?

Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így
ilyen forrón és fájdalmasan: élek,
hogy őrizzelek: már meg sem idézlek,
mégis itt vagy: sorsomat figyelik
gyötrelmesen-szép álomszemeid,
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek,
kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed
szivem vezeklő gyöngédségeit.
Ez a boldogság most, a fájdalom,
ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon,
teljesen!) mikor édes arcodon
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp
értő, bízó, s kezdi kötekedését:
„Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?”

 

 

 

72.

A kezdete volt csak…

De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derűlt ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatod
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít;
a fájó üdv uj fájdalmakba vitt
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.

 

 

 

73.

Nemcsak terólad

Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad
van itt szó, kedves: mint nekem te, sok
fájt már s fáj majd még élőnek halott:
köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap
különbek ejtik szemükből a holdat
s napot, kezükből szerszámuk szokott
örömét-fáradalmát, és ahogy
nemzedékenkint egész birodalmak,
huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét
legjobban benned tárta fel a vég:
óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb:
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.

 

 

 

74.

Bárhova

Mikor, mert jön a romlás s a hideg,
öldösni kezdik vak lárváikat
a kétségbeesett lódarazsak
s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek
és ázottan és sulyosan pereg
a sárba a lomb s hályogos a nap
s roppant kerékként vészes varjuhad
károgja tele a forgó eget:
ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak,
sápadt árny s a halálnál szótlanabb,
még most is jól érezném magamat,
s ha menned kéne, vissza, s a kezed
foghatnám, mennék, bárhova, veled,
boldogabban, mint élni nélküled.

 

 

 

75.

November

Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kisértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?

 

 

 

76.

Más nők

Nézek más nőket: két láb hozza őket
és viszi, csont s hús építményeit,
olyanok, mint te: szárnyas szerveik
beléjük kötik az eget, a földet
– melyikbe hogy! – központok, nem különbek
egyéb élőknél: mind ürűl, telik,
s némelyik gyönyörű, de mindegyik
vegytan és géptan gyártmánya. Belőled
ennyi sincs már, de ha rád gondolok,
ma is több vagy mindennél! Mi tudott
– mi tud? – úgy kápráztatni, mily titok
benned s bennetek, hogy oly hidegen
nézek rátok, és mégis részegen?!
Soha se túl, se innen: jaj nekem!

 

 

 

77.

A szép lepke

Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen
visszajárt a házunkhoz, fekete
bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be,
úgy cikázott itt az őszi hegyen,
s, fázós vendég, a langyos köveken
meg-megült tíztől háromig: vele
jött és tűnt a fény napi ereje.
S már nem volt társa, akárcsak nekem.
Mintha valaki küldte volna, itt élt;
szerettem szárnyán a sok nyári színért;
szerettem, mert szép volt s halálraítélt.
Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet?
Táncában a törékeny életet
láttam: rögtön rád emlékeztetett.

 

 

 

78.

Névnap

Forduló volt: gyanutlan emlegették
a szót, mely őt is jelölte; de csak
idegenek; reméltem, tán akad
köröttem szív, melyben rezzen az emlék,
vagy lélek, amely tudja, mit szeretnék
(engesztelődjék minden áldozat!):
de nem! – s az én szám is csak másokat
híva hagyta el a fájó keresztnév:
annak neve, aki a legnagyobbat
adta nekem, amit szerelem adhat,
azé, ki sírjából is megdobogtat:
a név, a másnak gyűlölt, becstelen,
az üvegálarc piros szivemen:
a te neved, szegény Erzsébetem.

 

 

 

79.

Téli varjak

Tér s szív itt fog, de időben, kopásban
mind messzebb kerűlsz. Sovány fák alatt
nézem esővert, fagydúlt sírodat.
Öreg vagyok, bennem is mennyi gyász van!
Nemcsak amit életedben hibáztam
s nemcsak az önző veszteség sirat:
minden bőségem teveled apadt,
veled a föld minden kegye irántam.
De kár, kár! Mi? A romlás! Fogait
hullajtja a vén. Sír? Káromkodik?
Hallgat az idő, nem vitatkozik.
A sír sem. Vagy még? Körben közeli
varjak néznek, magányom társai.
Csontos varjak. A tél barátai!

 

 

 

80.

Kár volt, vagy megérte?

Hang suttog: „Bűnben s ezen a napon
lettem, huszonöt éve, az övé.
Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé
hajlik-e néha, nem látom-tudom.
Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom
vezette utam e mély ágy felé.
Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré.
Nem vagyok: általa gondolkozom.
Emléke vagyok! Ahogy az a nap
kiszolgáltatott, úgy kezébe ad
– sőt jobban – e sír; de csak pillanat
jut már neki is, hogy, kezdetre-végre
gondolva, s ha tud még törődni véle,
döntsön… Óh, dönts hát: Kár volt? Vagy megérte?!”

 

 

 

81.

Velem süllyedsz

Szemem – a szemed! – nyílt – nyílik! – karod
– az enyém – ölel!… Óh, ez már csak a
kétségbeesés vak mozdulata,
a fuldoklóé, ki az elhagyott
támaszt keresi! Itt voltál? Dehogy,
dehogy voltál! Vagy talán –? Micsoda
gúny a percnyi hit is, hogy valaha
szived – mint most – a szivemig dobog!
Az én lelkem az egész túlvilág,
velem süllyedsz. Csak a dac és a vágy
tornyozza a húzó mélyből magát,
s téged: fuldoklik! – Még! még! – ez az álma:
kapaszkodik is minden szalmaszálba,
érted, s magáért… S tudja, hogy hiába!

 

 

 

82.

A fekete határról

Türelem és művészet valamit
csak gyárt, íme, fájdalma anyagából:
szólítom s festem a hajdan s a távol
kisértetnémán alvó tájait.
Szabad időm emlékeddel telik,
s téged épít, ha gyúl és idelángol
egy kis szikrád a fekete határról
s visszazeng egy csókod a szivemig.
Minden más halál: bármiről beszélek,
rólad hallgatok vele; így meg ébred
kezem alatt s szinte szól már a lélek.
Csönd, vagy még rosszabb, vagyok nélküle:
sas-távlat életirtó hidege
vagy a szív forró gépfegyvertüze.

 

 

 

83.

Népek csatái

Téli álmát alussza denevér,
gyökér, csiga, sün, a magvak s a férgek.
Te mélyebbet!… De skarlát események
nőnek föléd, rád, köréd: az a vér,
mely messze dől, itt is dől; ideér
a dörgő tűz: rajtam át, bár nem érzed,
megint sujt a sors: ahogy nekem élned
tilos volt, tilos, ami neked él:
népek csatái gyúlnak égre, hogy
kioltsák az emberiség nagyobb
sebével bennem láng-sebed, Halott;
csak úgy, mellesleg: nem engem akarnak
elfújni, csak füstbe-éjbe takarnak:
– társad leszek, mielőtt elsiratlak?

 

 

 

84.

A tanító szív

Szived ijesztett néha. Te neveltél,
s te többet tudtál, mint a boldogabbak,
többet, mint akik sohasem inognak,
többet, drágám, mint aki sohasem fél.
Keserűbbnek tudtál a többieknél
és megbízhatatlannak és bolondnak,
s bár hálás voltál hálás mosolyomnak,
„Túlsok a gyönyör!” mondtad, s nem nevettél.
Túlsok a gyönyör! Kritikád ma néma.
Túlsok a gyönyör? Óh, jaj, túlkevés ma,
s e kevés is a tiéd maradéka!
Most is nevelsz: most kínodat tanúlom,
kínod jeleit a fekete úton:
titkos vádjuktól sohasem bucsúzom!

 

 

 

85.

Zárúl az év

Csak mert már mondtam, ne mondhassam ujra?
Ne fájjak, akkor majd elhallgatok!
Zárúl az év, de én minden napot
tartanék vissza, vissza még: ne nyujtsa
nemléted még hosszabbra, szomorúbbra;
s mert naponta ötszáz vers átsajog,
ötezerannyit fáj naponta, hogy
megírni erőm csak sorokra futja.
Képtelen álmok örvényébe veszve:
Feltámasztani! – kisebb mi lehetne
csoda, amire lelkem még figyelne?!
Egész éven át folyton ezt csináltam,
s szivemen ma is ugyanaz a gyász van,
ami a nyilt sírnál volt februárban.

 

 

 

86.

Nemcsak emlék vagy

Nemcsak emlék vagy, amikor siratlak,
bár csokrom rég por porló sziveden,
folyton ujít a folyton uj jelen
s benned jajdúl, ami fáj, ami zaklat.
Irígylem sokszor, hogy a föld alatt vagy
s csodálom erőd, gyönge kedvesem:
a rosszat, gúnyból, jónak hirdetem
s a szörny halált irgalmasnak, okosnak.
S tán épp ez éltet: nem elég kietlen
a közönyöm, még jobb fájni, szerelmem
még nem engedett el (ahogy te engem):
ujjászületsz jajomban napra-nap,
s bár legjobban a vesztes vágy sirat,
sok más néma kín szóló szája vagy.

 

 

 

87.

Az álom roncsai

Zsivajgó parton álmom roncsait
nézem sóváran, tündér hordalékot,
tűnődve, hogy torlódtak össze, és hogy
rögzíthetném-e tarka képeik:
kétes jóslattal biztat némelyik,
s van köztük gúny, rém, borzadni elég ok,
titkos, nagy jelek, bár csak buborékok,
s egy-egy néha rólad árúlkodik:
ilyenkor ujra látlak, félig ébren,
éji vendéget, ki gyönyörüségem
s nyugtom vagy, ahogy voltál, élve, régen:
de jön a reggel, s józanítva, s éppoly
siváran, mint más vigaszt másokéból,
kimos agyamból a nappali téboly.

 

 

 

88.

Naponta!

Naponta rájönni, hogy nem vagy, és
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta
visszavágyni a mindenbe, a voltba,
a már-semmibe, s tudni, mily kevés
volt az a minden, s hogy csak kérkedés
eget és földet elvetni miatta,
mintha agyamat vakság verte volna:
jaj, naponta nehezebb a nehéz!
Kör zárult: már kilencszázötvenegyben
békétlenkedem, itt s most, Budapesten
(s a Tejút szive táján, ismeretlen
világok közt): mindent vesztve siratlak
sirodon, mely a Nap körűl utaztat,
s a nem-igazat érzem csak igaznak.

 

 

 

89.

Végérvényesen

Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
az külön dermeszt! Csak a szörnyü tény,
mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
barátnőm!), csak az némítja szivem
szüntelen háborgását tetteden,
csak a belátás, hogy úgysincs remény,
páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
gyémántkemény a tőröd, szerelem!
Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
S végérvényesen! – A tiéd sivár,
mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
arra vágyom, arra emlékezem…
S most zord s kemény vagy, végérvényesen.

 

 

 

90.

Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,
nagyon hiányzik testi meleged,
hozzámbújásod, a tekinteted
és hangod selyme, s az állati selymek,
a bőrödéi, s mozgásod, a melled,
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,
érzékeim már veled töltekeztek,
s ha csókoltál, ettelek-ittalak,
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak
s huszonöt évig meg nem untalak;
most csak lélekben tudunk keveredni
s meztelenséged is csak képzeletnyi:
nem bírod inged, a halált, levetni!

 

 

 

91.

Mégis

Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kisértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjuság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt ize,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen –
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

 

 

 

92.

Egy éve írtam

Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
s óh, hogy örűltél! Sors és szenvedély
jajdúlt bennük, husz év bősége, mély
szüksége, önzés, de már olyan egység,
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
és vállal mindent és mindent remél.
Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem,
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
„Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
Mire gondoltam? Nem féltettelek,
mégis tudtam már szörnyű végedet?

 

 

 

93.

Szörnyeteg játék

Lehet jobb, mint, úgy téve, mintha bennem
volnál, folyton összebújnom veled?
Multat s jövőt így élünk (lelkileg
s valóságként) a feltételezettben.
S oly könnyű így: szavad sincs szavam ellen,
nincs féltékenység, igényeidet
rám bízod: én önzetlen lehetek,
és te csak szárnyam, soha-soha terhem!
Képzelt képzeleteddel képzelem,
– mint valaha – hogy együtt vagy velem;
de szörnyeteg játék ez, kedvesem:
vacog a „Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a „Ha lenne”, lángpallosu mennybolt
a „Lehetett volna”, s pokol a „Megvolt!”

 

 

 

94.

Csak egy ily szép nap

Csak egy ily szép nap kellett volna, csak
egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy,
vagy csak egy óra, a makacs telet
megtörni benned, csak egy pillanat,
mely a reményre megint rákapat,
valami derű, a fukar egek
magasából valami üzenet,
mely tavaszt igér, fényt, csillagokat:
s tán ma is élnél! De, heteken át,
mig bent borzongva vívtad nagy csatád,
sötét volt, nyirkos, mocskos a világ:
az is gyilkosod: szivem elszorúlt,
látva, hogy, két napra rá, hogy kigyúlt,
hogy tündökölt az ég, – a nyomorúlt!

 

 

 

95.

Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt,
szeretem, ami körülötte volt,
a kis párnát, melyre feje hajolt,
karperecét, elárvúlt tárgyakat,
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb
erdőket, városokat, úti port,
amit együtt vertünk fel, a mosolyt,
mely szivéből a szemébe szaladt,
mikor festették: – nem pótolja, de
az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat,
minthogy belőle egyéb nem maradt.

 

 

 

96.

A huszonhatodik év

Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szivemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

 

 

 

97.

Jog és hiúság

Talán csak a hiány, a messzeség,
talán csak a halál eszményitett
oly hatalmasan, hogy megtelt veled
egy egész évem, ahogy soha még:
tele ím a huszonhatodik év,
sőt túlcsordítod! Ami emleget,
az hála már inkább és szeretet
s tanúlság (az is igaz menedék
és mindenkié!): azt hirdeti, hogy
jól becsűlje mind, akinek jutott,
a nagy érzést s a nagy pillanatot,
s irtsa, amin fájdalmam, késve, átlát
s amin tönkremegy annyi szép barátság,
joga önzését, szive hiuságát!

 

 

 

98.

Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

 

 

 

99.

Akkor megrezzen

Ha véletlen itt jártok valaha,
szellőfriss lányok, sugárszemü nők,
s megálltok egy percre e sír előtt,
nem tudom, lesz-e még dísze, s hogy a
fejfánál áll-e a két rózsafa:
virágok, lepkék és kis zümmögők
társaságára kellett bíznom őt,
a kedvest: ez a végső otthona.
Ki volt? Mindegy már. Gondoljatok arra,
aki legforróbb örömötök adja,
s akkor megrezzen ajkatokban ajka.
Érte szerettem az életemet.
Olyan volt, mint a legszebb köztetek.
De nincs segítség. S nem lesz! Menjetek.

 

 

 

100.

Az volna méltó

Fénnyé áthallva, testté sűritetten
(egy főnév s benne tízezer ige)
az örök Titok szava kellene,
hogy ne kontármód mondjam-festegessem:
tettenérve a tettenérhetetlen,
a teremtés őrűlt költészete,
az, ami voltál, mit sem sejtve, te,
te, tizezer isten a szerelemben!
Tudni a csodát, mely folyton a másik
pólusba szakad és visszacikázik,
végső s legelső hieroglifáit
minden életnek: azt, azt kellene:
az volna kép, hozzád méltó, zene,
s vers, glóriád, s bús szivem öröme.

 

 

 

101.

Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már… És, jaj, mi „igaz”?!
A valóság csak egy darabig az…
Tévedés? Szivem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is az igézne!
Ha látomás, tüntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettő kellett hozzá, a szivem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bünöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

 

 

 

102.

Mindez, s még több!

Elmegyek én tavasszal, elmegyek,
elmegyek én megint a szakadékhoz,
hol majdnem boldog voltál, s ha elég gyors
nem lesz, kibontom megint a kövek
rabságából a kékcsengős vizet,
ahogy valaha veled: könnyü szél hoz
uj életet, kék ég aranya céloz
szivünkbe, és megkérem a kezed,
és fiatalok leszünk ujra, és
szemem egész nap csak szemedbe néz,
s egy nap ezer év lesz, s az is kevés,
minden kevés lesz!… Megyek én, megyek,
s ez így lesz, drágám! Miért? Mert hiszek:
mindez még jár, s még több, nekem, s neked!

 

 

 

103.

Igy döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.

 

 

 

104.

Omló szirtről

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.

 

 

 

105.

Mintha tündér!

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,
húsodba írtam a verseimet,
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek
s ne derűljön ki szivünk drága titka,
április édes illatába, mintha
tündér lett volna (s nem te), fényjelek
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg
arcát szomorú arcomhoz szorítsa:
hallgattam rólad! De mind megmaradt
a néma csók s az elszállt gondolat,
hiába vagy oly rég a föld alatt:
karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.

 

 

 

106.

Soha

S megint a gyepszegélyes homokút,
aztán a tág kép, föl, a réten át,
aztán, mint húsz évig, a sok virág,
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,
mint egykor, elém szalad: ujra búg
a gerle, szív suttog és minden ág:
őt jelzi az édesedő világ
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:
tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek,
aztán a végső hajlat, sietek,
aztán a jázminsor a rács megett,
aztán háza teteje, ablaka,
aztán egy kis kéz, aztán ő maga:
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

 

 

 

Harmadik rész

Utóhang

 

 

 

 

107.

A baj

Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
mint mindennel! Ha volna, egy kicsit
tán csak használna az ész vagy a szív,
a becsület, a munka vagy a jaj;
öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal
erő tán csak kivívna, valamit,
ami nem foszlik, nem zsugorodik
semmivé az agy roncs álmaival.
De hát nincs (csak még nem mindenki tudja):
s nincs más, kihez fordúlni: ujra s ujra
kétségbeejt minden cél örök útja.
Mint veréb csőre a réműlt magot,
forgatnak szájukban a gyors napok…
Csoda, ha már tőled is borzadok?

 

 

 

108.

Szinház

Hogy menekűlt az a réműlt kukac,
mikor szétbuggyantottad rejtekét!
hogy bújt, vissza, az eltűnt éjbe! még
beljebb, a mag alá! hogy bújt csupasz
titka be a takaró húsba, az
áldott édenbe, a biztosba!… Szép
vonaglása tán hóhéra kezét
átkozta, s azt jósolta: „Nem maradsz
rejtve te sem a romlástól! nem a
leleplezéstől: életed ura
a vak véletlen!”… Sorstragédia
szinháza lett az a kék szilvaszem…
S hőse? Úgy fájt, mint bennünk, kedvesem,
bűntudat, néha, s halálfélelem!

 

 

 

109.

Öngyilkosok

Mit sirattam az öngyilkos nyuszin?
A véletlen parancsát, mely a véget
hozva úgy kavar, old, köt, fagylal, éget,
hogy egy lesz végűl anyag, forma, szín,
mind egy lesz bennünk, embertársaim,
ahogy az benned, Drágám: szemetének
minden csöppjével átköröz az élet
Kleopátrán, s rajtad, s Bajor Gizin.
Ezt sirattam… De kár siratni bármit:
hagyom is abba; magával csatázik
a vergődő agy s kínja orgiáit
ünnepli csak… A port s a húst sirattam,
s szégyellem, hogy, gyerekmód, ujra szidtam
azt, amiben régesrég megnyugodtam!

 

 

 

110.

Veszélyek

Ahogy a rétet megrohanja száz
s száz s ezer méh és lepke s kirabolja,
ezerfelé úgy hordja, messzehordja
minden szó, kép, rezzenet s kézfogás
kóbor lelkünket, sóvár s glóriás
álmainkat, s talán épp ezzel oldja
vissza a mámorba, a legnagyobba,
az ős istenbe: villámként cikáz
nő s férfi körűl, míg él, szüntelen
a jó vagy rossz veszély, a szerelem,
a jó-rossz vonzás, a könyörtelen,
a vágy a másba, ujra, a gyönyörre,
az Igazibbra… S tán így teszi tönkre
az Igazit, egy perc alatt, örökre!

 

 

 

111.

Szakadékok

Uj, másik veszély az idő: kopik
benne ideg és érzés; renyhül a
jóllakott vágy fülleteg mámora!
Veszély a tér is: be kevés, amit
összehozhat, földet és népeit!
S kapcsolhat késve (vagy korán) maga
az élet sok bolond mozdulata:
két jó vonzás rosszkor találkozik!
Vakon ring bennünk az örök kaland,
vakon köröttünk; percről-percre hang
kél s hal; szín s illat; víz fut s áll a part.
Hogy ismerjen egymásra tegnap és ma?
Hogy Óceán s a Dolomit?… Nos, és ha
még több nyíl elénk – a vég szakadéka?!

 

 

 

112.

Mérlegen

Képzelj bele minden bűnt – megbocsátod?
Kár sírni másképp: csak önzésedet
s hiúságodat gyötri a szived,
mely gyönyörre, zavartalanra, vágyott.
Tedd hát mérlegre az egész világot:
az, vagy ő – melyik kéne? Szó helyett
választásod meggyőző tett lehet:
vállalnád vele rögtöni halálod?!…
– Nem tudom! – sírok föl. – De egyre jobban
fáj, amit még az élőnek okoztam,
titkos részem a hallgató titokban:
ki ártott neki, ha szóban, ha tettben,
verje meg, ha van, verje meg az Isten;
s ha én, verjen meg százszor jobban engem!

 

 

 

113.

„A nyomorúlt!”

„A nyomorúlt!…” – suttogtad, s nem tudom,
ki volt s mit mondott-tett a nyomorúlt.
De emlékszem, mily hideg árny borúlt,
mily undor borzadt végig arcodon;
láttam: az ily névtelen fájdalom,
ha néma is, tisztít, bár úgy lesújt,
hogy porlik benne a jelen s a mult,
mint halálban az élő hatalom.
„A nyomorúlt!…” S mégsem a könnyedet
mentem törölni!… Bár több szeretet
lett volna bennem igazság helyett!…
„A nyomorúlt!…” Tudtam, szivedbe szúrtak,
s hallgattam, sértődötten, a hiúak
gőgjével, én, én, a még nyomorúltabb!

 

 

 

114.

A szörnyeteg

Ez az: mért kellett más is?!… Nem elég,
még a legjobb sem elég, amig egy?…
Sötét éhség a vér: szerettelek,
s mást is, százakat, – nem voltál elég!
Megjártam poklaikat: nem elég
akarat, hűség, jóság, szeretet;
ima és vezeklés még kevesebb:
ördögi elv az „elég nem elég”!
Bőg teste óljában a szörnyeteg,
– súgja őrűlt barátom. De lehet
oltanom lámpás érzékeimet,
hogy megvakúlva – lássak?… Jaj nekem,
mért hazudtam, hallgatva, kedvesem!…
(De hátha te is így voltál velem?!)

 

 

 

115.

De hátha te is…?

De hátha te is így voltál velem?!…
Mérem, századszor, a szabadszerelmet
s angyalpéldáit a leghűbb sziveknek,
de vergődöm csak és kételkedem:
hátha te is így, így, emberien,
részleges becsületben, így viselted
a bűnt s a gyönyört, lelki-testi terhed,
így magyaráztad, s kényszereiden
el-elborzadva fürkészted, ki vagy,
míg össze nem tört egy rossz pillanat:
amiatt vagy már rég a föld alatt?…
Óh, végzet romlékony kalandja!… Tetszik,
nem tetszik, saját férgei kikezdik
az élőt, még mielőtt sírba fekszik!

 

 

 

116.

Ködök

Köd fed: nem látok… Tán én öltelek meg?…
Légy, mondtam (majd: Ne légy!) az, aki vagy!
Lett volna erőm tűrni jogodat,
hogy törvényeid te magad teremtsd meg?
Ilyen jog nincs készen. Te megszerezted?
S túlnehéz volt? S a tiltó „Ne!” miatt?
Rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad
s öreg lelkemben megborzong a gyermek:
önzése nem bírta a másikét.
Bűnt is jog teremt! Vád s önvád elég
volt itt, ős pokol s modern gyengeség.
Bűn volt többet kérnem, mint amit adtál.
Bűn, ha olyat tettél, mit nem akartál.
Legnagyobb, hogy – akármit! – belehaltál.

 

 

 

117.

Igy semmisűlsz meg

Dolgoknak kezdel lenni rokona,
halkulva, lassan, halkúló agyamban,
amelyekben már szétválaszthatatlan
a fogyó egykor s a növő soha;
s lelkeknek, mikről csak a rege s a
vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam,
semmibe tűnt víz az üres patakban,
tűnt vizeknek még tűntebb moraja.
Igy semmisűlsz meg. – Mohák, csillagok,
foszlik minden, oldódik, párolog
(s be villámgyorsan, ha rád gondolok!):
ércfogú eszmék közt hús-szenvedések
zokognak, s amit elhalva mesélnek,
rábeszél, hogy terólad se beszéljek.

 

 

 

118.

Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied:
szerény túlvilág! Együtt hal velem;
de más ábrándnak is reménytelen…
(Óh, ürülő pokol, emlékezet!)
Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek?
Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem,
de nincs hová bújnia: idegen
csönd dermeszt néma csillagtereket.
Gondolatom messzi napok felé
tapogat, boldog fényhazák mögé;
de az öröm csak másodperceké!
Te voltál jó, áradó delej, élet!
Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test…
S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!

 

 

 

119.

Úgy legyen!

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körűl fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két uj rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

 

 

 

120.

„Ércnél maradandóbb”

Itt a bronz, a profil… Ki létrehívta,
nem látta élve: mesteri kezét
szivem keze vezette s régi kép –
Igen, itt a mű, a kései, itt a
még ifjú arc, éremmé alakítva;
s néha elnézem: „Ilyen volt?” S: „Be szép!”
Majd: „Igy élnek a százados mesék,
ha szív őket s ily tudás hozza vissza!”
Itt az érc; s te, aere perennius,
versem, aki csillagfénykoszorús
gyászodban már-már mosolyogni tudsz,
túléled őt! s joggal túl te, plakett:
szebb, mint ő volt, s több a ti létetek!
…Neki azonban… minden… egyremegy.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]