319.

Gyönyör

Te, nagy zsongás, te (milyen ópium
s kié?), ki könyörűlsz a szomorún,
a keserűn, te, édes! Halk zsivaj,
vagy még annyi se, kint és bent, a jaj,
a baromi bőgés, az életé,
ha te méred, te, csillagok felé
és onnan ide ívelő ütem,
gyönyör, akivel töltekezni nem
győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda,
te, kioltó, aki magad vagy a
fény és sugárzás! Szent összhang, olyan
vágyva hívtalak, oly fájdalmasan,
mint soha még; és most, hogy áramod
átcsendül rajtam, szinte vacogok:
ezt az ős mámort, ezt hogy kellene,
ezt, megtartani? Mi kötne, zene,
hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz?
Mi tetőzne? Egy revolverlövés.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]