294.

Zene

Hangok, tündérek, láthatatlanok,
míg a fül meg nem idéz, áramok
s jelek aztán is, tán a túlvilág,
az egyik, ti, kik szívünk ritmusát
isteni lüktetésbe kötitek,
illanóba és gyárthatóba, ti,
édes, játékos kísértetei
bent a Kintnek, óh zene, mennyei,
be jó átadnom magamat neked
s keretezni szárnyas képeidet,
hegedűk, a suhogásotokat,
harsonák, villámtornyaitokat,
a tengeredet, teljes zenekar,
a nem-tudom-mit, melybe belehal,
belevész minden külső mozdulat:
be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak
sejteni az imbolygó tudatot,
s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]