230.

Megtiszteltetés

Időnkint – soká – megtiszteltetés
volt így is, hogy Pesten lehetek, és
hogy befogadnak; hogy láthatom a
Lánchídról, a Várhegyről a Duna
két partját, a fény-Babylont; amott
a Citadellát… Este a hajók
úgy ragyogtak a vízen, mint maga
a kettőzött Ezeregyéjszaka,
s a tény, hogy vannak, s a szó, hogy „kajüt,”
megrészegített: mintha mindenütt
lettem volna már (csak mert lehetek!),
szigetek, pálmák, távol tengerek
úsztak körém: ím, felnőtt voltam, és
ez az óriás rangemelkedés
a világot, végre, s most igazán,
elém nyitotta… s mintha citerám
lett volna, zengtek szélvész-álmaim
az Erzsébet-híd acélhúrjain!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]