221.

Csakhogy jutalmul

Akkor ijedtem meg csak igazán!
Tündérálom lett, bármi rakta rám
addig a bilincseit; mert ez, ez,
ez a robot, ez a rettenetes,
– éreztem – ez a vég. Mint számüzött
esengtem vissza, és könnyek között,
könyveimhez, az osztályba, haza,
de legfőképen Dienes Kata
szobájába. Aztán, átkozva, hogy
itt csak egy segít, az, hogyha tudok,
tanúlni kezdtem… S kínod segitett,
kényszer-dac, te, te kétségbeesett:
lebírtál börtönt, poklot, ördögöt
s rangelsőként végezted hatvanöt
önkéntes közt a tiszti iskolát,
csakhogy jutalmul tíz perccel tovább
láthasd naponta még, akit szeretsz,
Szabó Lőrinc hadapród tizedes!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]