188.

A vasúti tavak

A vasúti tavak még évekig
a játékom maradtak. Partjaik
meredélye, a gyepbőrű homok
sárga húsa iszonyú, álmodott
szakadékokká süllyedt. Odafenn
hasaltam, s lent ringott a végtelen
tenger. Béka ümmögött. Az a nád
túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát
(pár méternyire tőlem) Afrika
földje szikrázott, sőt Amerika:
szitakötők, kagylóhéj-gőzösök
úsztak-röpdöstek partjaink között,
s időnkint, ami kezembe akadt,
kozmikus meteorok, kő, vasak,
féltéglák ágyúztak bele a kék
zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég
kisímult az utolsó vízgyürűn,
s a béka megint azt mondta, hogy: Üm.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]