109.

Fiume

„Fiume”, mondta apám, „Fiume!
Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene
indult értem: ott vár a Parttalan,
ott, ott kezdődik ami nincs, de van,
ott a tenger, a Létező Csoda,
a Végtelenség, mely eddig csak a
nemlétező számokba fért bele…
S jött az új nyár, s nem jött el Fiume.
„Majd, jövőre!” S megint: „Jövőre!” A
vágy és a remény makacs vigasza
sokszor törölte könnyem… Fiume,
óh, Fiume, te, csalódás neve:
négy őszön, télen és tavaszon át
mindig ígérted az örök csodát
s mindig becsaptál! Egyszer már szabad-
jegy alakban kezemmel fogtalak,
s mégse lett a nagy útból semmi se…
Megútáltam a neved, Fiume!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]