Három lélek

Pezsdült lassan az osztály élete s vele az enyém; de szinte sose tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért. Egyik lelkem a valóságban élt, tevékenyen, ahogy a többiek, vígan jött-ment, játszott, verekedett, úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez s mi közöm hozzá?… Óh, mert semmihez, semmi földihez nem volt még köze másik lelkemnek, Annak, akibe oly könnyen átszenderűlt ez (ez az első, a testi): Az csöndes, csupasz, s magányos volt, tétlen álmodozó!… De bármit bármelyik, többnyire jó volt, amit tett, míg külön tette, míg mintegy magától, – csak a harmadik vált szégyenemre: az az állapot, melyben a gyors átmenet dadogott.