Buborék

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál végén! hogy ingott! Minden kis sugár megtört rajta és körben ráfeküdt, groteszkűl eltorzulva mindenütt, de felismerhetően, fekete keresztjével s megnyult négy üvege ábráival az ablak, vagy, ha kint játszottunk, az udvaron, ott megint egyéb, az égbolt, mindig az, ami legragyogóbb, de más is, ágai erezetével a fa, s mind a fény, ami csak volt, tükrös görbületén mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan tündökölt rajta, szivárványosan, és végül, hogy felkapta lebegő áramára a tündér levegő, szállni kezdett: szállt, s valamihez ért, és elpattant a szappanbuborék.