81.

Kigyúl a csillag

Még mindig, édes, várj még, várj, maradj,
Emlékezet! Anyám te s én fiad,
egyek vagyunk mi, és nem emberek:
mások vagyunk, oly személytelenek,
mintha maguk az évek, egykori
dolgok akarnák újrakezdeni
álmukat bennünk. Ahogy odakint
sokasodnak zenész barátaink
a növő nyárban, minden örömünk,
mely csak sorvadt, mióta tovatűnt,
úgy ébred, nő most: tegnap félhomály
födte még ezt is, azt is, s íme, már,
ma már egyre több perc és táj ragyog:
kigyúl a csillag, ha rágondolok,
ha te idézed, – mint bűvös Jelen
áll körűl egész elmult életem,
s ezt te akartad így, te rendezed,
Múzsák anyja, anyám, Emlékezet!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]