IV. Debrecen

Érlelő diákévek
1908–1918

 

 

 

 

74.

Az igéret városa

Debrecen izgatott. A nagyanyám
ott nevelte, szigorú, puritán
özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz,
így hívták. Nagyon féltem tőle, és
félelmem átszállt a városra is…
Százezer ember! Az iskola is
szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt
Kollégium nagy fiakat nevelt,
és én kicsinek éreztem magam.
Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan.
S amellett vonzott a városi rang,
egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang,
Nagytemplom, Nagyerdő… Hallottam a
nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha
…S Kossuth… valami nagy dolgot csinált:
de-tro-ni-zál-ta az élő királyt!
Hű! Ez a város csudákat igért!
Féltem, és izgultam Debrecenért.

 

 

 

75.

Debrecenben

Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
hős vesz körűl… Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka, s kocsijai:
micsoda játék!… S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
arany betűket… Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

 

 

 

76.

A természetes csoda

De csak egy percig, egy pillanatig
állt el a szívem… Mért ne? Itt lakik, –
neki is kell valahol laknia!
Mindjárt természetes lett a csoda.
S hogy ékszerész, s hogy nem ámuldozott
senki a dolgon, meg is nyugtatott:
utóvégre más is lehetne, ő,
az Óriás, mondjuk: emberevő…
Viszont Gulliver is jó volt, szelíd…
Belestem a boltba; segédeit
láttam csupán… Vártam egy kicsit: a
tulsó oldal nagy palotasora
felett nem lép-e át?… Vállam, nyakam
szinte görbűlt, elképzelve, hogyan
búvik majd az üzletbe… Sajnos, ő
késett, s engem sürgetett az idő:
vissza-visszabámulva, égi vak,
vittem hát tovább csomagjaimat.

 

 

 

77.

Családi kör

Ezen a napon a Péterfián
ebédeltünk. Szigorú nagyanyám
jól tudott főzni. Kedvünkért oda-
sereglett sok nagy lánya és fia,
az egész család, s unokák, menyek.
Ő feketében. Csipke reszketett
reszkető fején. Roppant tisztelet
övezte; hajlott volt s nagyon öreg,
de minden szava parancs, kritika.
Mi féltünk tőle, anyám s én. Csak a
bátyám szerette, Zoltánt… A nagyok
Debrecent tárgyalták, mi volt, mi hogy
lesz majd… Füleltem… Egyetlenegyet
hagytak ki csak, a felfedezésemet,
a legfőbbet… Nem mertem szólni; csak
lestem a percet, mikor lesz szabad
visszamennem, hogy, végre, a varázst –
lássam végre az Élő Óriást!

 

 

 

78.

Hatodnap

Öt napig vártam, öt teljes napig.
Csak apa előtt mondtam valamit
a titkomról, de oly zavarosan,
hogy meg sem értett… Resteltem magam
– úgy látszik – hogy olyan avult csodák
érdekelnek, amiket meg se lát,
meg sem említ már régi, igazi
nagyvárosi ember, debreceni.
Hatodnap aztán ott voltam megint
a Fő utcán. Ami csak mese, mind
emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
volt látni, messziről, hogy tündököl
az arany tábla!… S odaértem… És
elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
ezt mondta csak a csoda-felirat.
Ki lopta el az Óriásomat? –
jajdult a szívem, szinte hangosan…
Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

 

 

 

79.

A borzasztó szégyen

Aztán borzasztón szégyeltem magam.
Ég s föld kiürűlt, és vigasztalan
józanság töltött el és fájdalom.
Mintha kő ütött volna homlokon,
úgy ébredtem… Órás és ékszerész:
hát ennyi volt csak, ennyi az egész?
Százszor elolvastam a betüket,
jártam fel-alá, minden üzletet
megnéztem, táblát: hátha… De sehol
semmi különös!… Világ s élet oly
szomorú lett: rettenetes pofont
adott az az I, s fölötte a pont,
ami hiányzott a szó közepén.
Egyszerre fáradt lettem és szegény,
és nagyon megijedtem: – Istenem,
milyen könnyű tévedni!… Debrecen
kicsúfolt!… Testem-lelkem zokogott:
Mért hagytuk el Balassagyarmatot?!

 

 

 

80.

Csak egy kicsit is

Rettentő ébredés volt az a nap.
Dugtam, lepleztem csalódásomat.
Még rejtekezőbb lettem, csöndesebb,
s megútáltam a meséskönyveket.
Mese? Hát még mit, tán őrűlt vagyok?!
Ami történt, úgy megvert, kínozott,
hogy tűnt kincse helyett csak szégyenét
éreztette velem a veszteség.
Gyanakodva néztem mindenkire,
az árnyékra is, hogy nem ugrat-e.
Aztán valahogy az egész dolog
elmerűlt, nagy időre… De ahogy
zsibbadni kezdett szégyen s fájdalom,
százszor tapasztaltam még magamon,
hogy, jaj, lusta a kiábrándulás,
de fürge és ravasz az öncsalás:
Úristen, mennyit gyötrődik, amíg,
csak egy kicsit is, változik a szív!

 

 

 

81.

Kigyúl a csillag

Még mindig, édes, várj még, várj, maradj,
Emlékezet! Anyám te s én fiad,
egyek vagyunk mi, és nem emberek:
mások vagyunk, oly személytelenek,
mintha maguk az évek, egykori
dolgok akarnák újrakezdeni
álmukat bennünk. Ahogy odakint
sokasodnak zenész barátaink
a növő nyárban, minden örömünk,
mely csak sorvadt, mióta tovatűnt,
úgy ébred, nő most: tegnap félhomály
födte még ezt is, azt is, s íme, már,
ma már egyre több perc és táj ragyog:
kigyúl a csillag, ha rágondolok,
ha te idézed, – mint bűvös Jelen
áll körűl egész elmult életem,
s ezt te akartad így, te rendezed,
Múzsák anyja, anyám, Emlékezet!

 

 

 

82.

Késes utca

A Késes-utcában, az állomás
mellett laktunk. Még egész utazás
volt eljutnom a Nagytemplomig, a
Nagyerdő meg, sőt a Péterfia,
ahol nagymama lakott, szinte már
másvilágszámba ment. Az Ispotály
körűl mászkáltam: fogyó rétjein
egyre több ház nőtt. Új barátaim
nem voltak még, csak a vasúti kert
gyepe, tücskei, orgonái. Mert
ez a nép itt, ez a debreceni,
önzőbb volt, mint a régi, gyarmati,
keményebb inú és fürgébb eszű,
és amíg nem úgy beszéltek, hogy ű,
hogy meg píz, addig a gyerekek
csak csúfolták a jövevényeket:
beletelt két év, míg otthonosan
kezdtem érezni közöttük magam.

 

 

 

83.

A kisvonat

Ki látta a régi kisvonatot?
A vasút s az erdő közt robogott
a réz-betűs, réz-számos, fekete
kocka, a mozdony; még a kereke
se látszott ki vas-szoknyája alól:
tömzsi kéménye, mély harangja volt
s vígan kocogó négy-öt kocsija.
A fülkékből csakúgy lobogtak a
kék függönyök, s a vagón oldalán
deszkalépcsőn billegett föl s alá
a kalauz. Festői régiség,
otromba voltál, kisvonat, de még
munkabíró és nekem újszerű:
megsirattalak, mikor gyönyörű
villamost kaptunk, s a lap írta, hogy
a város „a Balkánra” eladott…
Húsz év mulva meg viszontláttalak:
Grúzsban szolgáltál, Ragúza alatt!

 

 

 

84.

Új iskola

Az új iskola, az új elemi
szörnyűnek indult. Szúró szemei
Ormós Lajos rektornak még ma is,
rám-rám villannak; s a pálcája is,
mellyel paprikás tenyereseit
zúgatta és kemény körmöseit.
Mert úgy számoltatott, olvastatott:
másodpercre! s vezényszavakra! hogy:
pattanjon eszünk, mint a katonák!
Ő tanított harmadfél éven át,
s végűl már tetszett tüskés humora.
„Tied a baktertojás!”, mondta, ha
tudott valaki. S ránk szólt: „Justh Gyula – ?”
„Éljen!” dörögtük vissza. „Hát Tisza – ?”
„Abcúg! Fúj!” – Lelkesen politizált;
s amikor a vizitátorra várt,
ő szörnyűködött: „Tűzvész és halál”,
mondta, „fiúk, jön a Vízi Tatár!”

 

 

 

85.

Jó Orbiliusz

Ez az én szikár Orbiliuszom
– Isten áldja! – szeretett. Nagy haszon
lett, később, hogy, míg a tananyagot
belénk verte, gyors képeket adott
és sarkantyúnak használta a drillt.
„Aki tud, mer!” volt a jelszava. „Nyilt
ésszel, sisakkal!” Némi kezdeti
logikát kényszerített gyermeki
kapkodásunkra, ölve a tunya
butaságot s bennem a túlpuha
álmodozást… A Vígkedvű Mihály
utcai rektor nem is lett soha
rossz emlékem… S egyszer, felelve, már
gimnázista, mértanból, mikor a
fél-osztály sorra szekundát kapott,
én jelest: mert azt a téglalapot
úgy taglaltam, vagy olyasféleképp,
mint egykor előtte – Hajdúmegyét!

 

 

 

86.

Nagymamánál

Tágult lassan, népesűlt a világ.
Hetenkint látogattuk nagymamát,
később meg valami Twist Olivért
kellett olvasnom neki, amiért
jó uzsonnákat kaptam. Anyuka
varrta a ruháimat, s nagymama
folyton kritizált, rém szigorú volt,
bár szűkszavú. Egyszer rámfogta, hogy
ki akartam szúrni a két szemét
a nyitott ollóval: én, aki még
moccanni se mertem előtte! Jaj,
mennyi könny lett belőle, mennyi baj
a sok kegyetlen tévedés miatt!
Egyik fia, Gábor, védett, de csak
módjával, hogy ne sértse, akit úgy
tisztelt, az anyját… Egyre szomorúbb
lettem közöttük és idegenebb;
s azt hittem, hogy csak az anyám szeret.

 

 

 

87.

Dráma a tenger fenekén

Mégis ő vitt el, ez a nagymama
vitt el először színházba. Csoda
volt a sok plüs, a királyi terem,
a nagy ragyogás. Ünnepélyesen
viselkedtünk. Milyen kitüntetés,
hogy én ilyen szépet láthatok, és
hogy, ím, beavatnak valamibe,
ami csak a nagyoké! Semmi se
maradt bennem seb, tüske, fájdalom:
boldog voltam… A páholyban nagyon
szorultunk; én hátul álltam, s alig
értettem a színészek szavait,
de a Dráma a tenger fenekén,
– ez volt a darab – a sok kép, a fény,
a vízfüggönyön átködlő világ
úgy megbűvölt, hogy szemem-szám elállt,
s azóta is – negyven esztendeje? –
köröttem ring a tenger feneke.

 

 

 

88.

Rémálmok

Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy
mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút
mélyébe néztem, szakadékba; és
muszály volt nézni! Húnyó szédülés
csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy
farkas tört rám, bikák, bozontosak,
s tányérszemű kutyaszörnyetegek
– pedig útáltam a pecéreket! –
és bőszűlt bivalyok. Házunk megett
gyilkosok fenték fénylő késüket
s rablók: órákig lestük fekete
szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e.
Repűltem, zuhantam. Tető, palánk
szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk;
és vizsgáztam s nem tudtam: émely és
szégyen őrjített s kétségbeesés;
s üldöztek, s már láttam a vonatot,
s az mindig-mindig tovarobogott.

 

 

 

89.

Terepszemle

Már el-eljártam hazulról. Nevek
érdekeltek, cégtáblák, és terek
s utcák nevei. És furcsa szavak,
melyekben sok mássalhangzóra csak
egy magánhangzó jut. Trnka Frigyes,
mondta például egy felirat: ez
a név groteszk volt és oly szörnyü, hogy
két-három évig foglalkoztatott;
ahogy más is: a járda kövei,
vagy hogy a nyár hogyan buggyantja ki
az aszfalt szurokfekete belét.
Máskor, apához, a fűtőház felé
indultam, a sinen billegve, s ha ő
vagy egy ismerős mozdonyvezető
felvett a gépre, óh, hogy vitt, emelt
a tűz, a vas!… Vissza a Varga-kert
szélén megnéztem még a „tavakat”;
és vacsoráztunk, és eltelt a nap.

 

 

 

90.

Buborék

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál
végén! hogy ingott! Minden kis sugár
megtört rajta és körben ráfeküdt,
groteszkűl eltorzulva mindenütt,
de felismerhetően, fekete
keresztjével s megnyult négy üvege
ábráival az ablak, vagy, ha kint
játszottunk, az udvaron, ott megint
egyéb, az égbolt, mindig az, ami
legragyogóbb, de más is, ágai
erezetével a fa, s mind a fény,
ami csak volt, tükrös görbületén
mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan
tündökölt rajta, szivárványosan,
és végül, hogy felkapta lebegő
áramára a tündér levegő,
szállni kezdett: szállt, s valamihez ért,
és elpattant a szappanbuborék.

 

 

 

91.

Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körűl. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betüket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát
hordott. Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
szerettem náluk lenni, mint sehol.

 

 

 

92.

Hancurozás

Kálmuséknál, ki már festegetett,
majd dögönbőgő (vagyis prepa) lett
és végül festőművész, más világ
járta, mint nálunk. Az egész család
összetartott. A két nagyobb leány
unokatestvér-csókja már talán
– s egy-egy simulás – alvó vágyakat
súrolt; és ha tragikus hangulat
jött, rögtön ment is. Hancúztunk, szobát,
kertet dúlva s műhelyt, órákon át,
s ágyba bújhattunk, és volt nevetés,
bűvészet, cigánylány, kártyavetés,
s néztünk képes lapokat, pápuák
nagy főnökét, kis Pia Monicát,
s ha függönyt varrtunk s raktunk színpadot,
nem haragudtak érte a nagyok,
sőt este mind húsz fillért fizetett
s tapsolta az ifjú művészeket.

 

 

 

93.

Gimnáziumban

Új iskola várt, újabb félelem.
„Ne a gimnáziumba!” – végtelen
rimánkodtam apámnak, ne oda
irasson, elég a polgári! A
könnyem csakúgy folyt… De a kutya, hogy
vízbe dobták, hát mégiscsak uszott:
józan ésszel, vagy csak véletlenűl,
de ment minden; úgylátszik, rendkivűl
hasznos volt az elemi szigora…
S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a
régi, nagy Rém: a teljes anyagot
előre a fejembe verte, hogy
amit egy éve a bátyám, Zoli,
tanult, énvelem kérdeztette ki:
s hogy így az amo, amas rám ragadt,
a nem is sejtett, kész tudás miatt,
amely most persze hamar kiderűlt,
mindjárt egy kis becsület vett körűl.

 

 

 

94.

Az első tízperc

De ez későbbi dolog. Amikor
nyilt a tanév, azt hittem, senki oly
idegen nincs még a sok bennszülött
ivadék és civis-gyerek között,
mint én. Mennyi arc! A vidék hada,
kucsmában, szalonnázott. Á a B-t,
lestük a másik osztályt: oda még
lány is járt, magántanuló, Kata,
(orra pisze és rövid a haja:
szenzáció!)… Első tízpercben a
nagy udvaron, ahol a fiukat
bámultam, árván, vad játékukat,
jött valaki, s halkan, objektiven
így szólt hozzám: „Ha nem játszol te sem,
ne nézzük együtt a többieket?”
Megörűltem. Kezeltünk. „A neved?”
„Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt.
Az első barát? Magányom oszolt.

 

 

 

95.

Három lélek

Pezsdült lassan az osztály élete
s vele az enyém; de szinte sose
tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért.
Egyik lelkem a valóságban élt,
tevékenyen, ahogy a többiek,
vígan jött-ment, játszott, verekedett,
úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez
s mi közöm hozzá?… Óh, mert semmihez,
semmi földihez nem volt még köze
másik lelkemnek, Annak, akibe
oly könnyen átszenderűlt ez (ez az
első, a testi): Az csöndes, csupasz,
s magányos volt, tétlen álmodozó!…
De bármit bármelyik, többnyire jó
volt, amit tett, míg külön tette, míg
mintegy magától, – csak a harmadik
vált szégyenemre: az az állapot,
melyben a gyors átmenet dadogott.

 

 

 

96.

Egérfogó

Mennyi fiú! Játék és feladat
többel összehozott pár hét alatt,
mint addig évek. Intézményeket
ismertem meg (inkább csak nevüket),
várost, vidéket, multat és jelent,
a diákokban élő Debrecent,
hisz ez a gyerek itt, az meg amott,
Lehóczky a Homok-kertben lakott,
s volt Szabó Pista s lett Gulyás Pali,
Zöld, Varga, Koppány, Sós, Béber Laci:
ez coetusban, az intézetben élt,
Monosses brúgót cserélt kifliért,
s döngettük egymást, s vackort, mogyorót
szedtünk az erdőn, csaptunk dáridót,
sőt tanultunk is: vígan cincogó
egerek, egy okos egérfogó
szabadságában éltünk, tudva csak,
de alig érezve a rácsokat.

 

 

 

97.

A nagyerdő

Az erdő élni kezdett. Ősszel a
játékórára előbb még maga
a tornatanár vitt ki. Azután
rabló-pandúr csábított s a sovány
vackor-szüret. Majd az ibolya és
a szamóca, az ijj s a kelevéz,
a sok szép vessző, sima, suhogó,
mit a bokrok, főleg a mogyoró,
olyan bőven kínáltak. Sohase
kellett megvárni: már igérete
elég volt a kalandnak: a terep
maga súgta az eseményeket,
s a lélek hitte őket: boldogan
szárnyalt álmodott izgalmaiban, –
s hogy ne legyen minden csak képzelet,
ott volt köröttem az élő keret,
föl, Hadházig, zúgó birodalom,
a zöld erdő a szőke homokon.

 

 

 

98.

A nemek

Hogy mi a nem, még mindig annyira
értettem csak, mint a latinban a
főnevekét: nagy tárház a világ,
sok titok fér bele, sok cifraság!
Hiába láttam ujszülötteket,
különbségük csak véletlen jelet
mutatott, s úgy gondoltam, biztosan
később fejlődik, lassan, titkosan,
örök kényszerből, tovább a gyerek
férfivá, nővé, ahogy a méheket
rontja-javítja a méhész: ott a sejt,
itt meg a ruha formál: jól felelt
egymásnak a kettős kép: katonák
ott is, itt is, munkások és anyák:
minden szükséges és természetes,
Isten dönti el, melyikünk mi lesz;
de azért sajnáltam a lányokat,
– egy kicsit, mint a kárhozottakat.

 

 

 

99.

Nagy Anti

Reggelenkint soká Nagy Antival
mentem iskolába. A fiatal
év koloncokban rakta ránk sarát,
ahogy láboltunk, ugarokon át,
meg, legtöbbnyire, a kertek alatt
és a katonák gyakorlóterén.
Egy helyt gyönyörű, nagy szál nádakat
találtunk a csőszkunyhó tetején
s messzelátót próbáltunk gyártani:
ő tán ma is meg tudná mondani,
milyennek készült a szerkezete,
hisz mérnök lett… Bűvölni is tudott:
csak rászólt a sarki bolgárra, hogy
„Sikte dnia spolyátna!” – és ime
rögtön kaptunk egy marék naspolyát…
Ez madárnyelv volt… Édes Ifjuság,
de szépen csevegtek a csízeid!
De messze láttál: a csillagokig!

 

 

 

100.

Latin dolgozat

Egy hónap mulva latin dolgozat.
Lesbia gallinis frumenta dat”,
diktálta a jólismert szöveget
Sinka tanár úr. Negyvenhat ijedt
diák körmölt. „Megvan: frumenta dat?
„Lesbia eteti a tyúkokat”,
visszhangozta feleselő fejem
a régtudott jelentést. Tíz ilyen
mondatot kaptunk, és én szinte már
csukhattam is az irkát. A tanár
rám szólt: „Mért nem fordítasz?” „Kész vagyok.”
Ő elolvasta a dolgozatot
s leültetett. Tízpercben azután
a tanáriba hivattak. „No lám!”
és: „Ez az!”, mondták és „Mehetsz, fiam!”
„Nagy szó!”, zengte az osztály. Sehogyan
se értettem, mi történt. Valami
baj volt, de elmult: mentem játszani.

 

 

 

101.

Betűk és bűnök

A betű vonzott. De mint enyhe bűnt,
úgy néztem a könyveket. Mindenütt
munka segít csak, az kell, a robot;
mért olvasnak hát (itt-ott) a nagyok,
fölöslegesen? Mert könnyelmüek
– feleltem kérdésemre – s bor helyett
néha meséket isznak: játszanak,
mint mi, gyerekek!… Csak a tananyag
volt szentség előttem, s a biblia,
tehát Isten meg a Tudás szava
(bár mindkettőt úntam még). Hogy apám
úgy dolgozott, a példa, és talán
a szegénységünk tette, hogy bizony
nagy vád szemét éreztem magamon,
ha Du Terrailt és Nick Cartereket
bujtam (már pedig bujtam), s rengeteg
ifjúsági kacatot, ami jött:
Bugyi Sándort, Mayt, mi-ördögöt.

 

 

 

102.

A fennkölt fajzat

Ez tehát még nem volt irodalom
s mulatságnak se valami nagyon
elsőrangú. Ház s osztály könyvei:
segítettek az időt tölteni –
s bár faltam mindent (néha: mint a port),
nem is néztem a szakácsát (ha volt!):
a mű címét, nem szerzője nevét
figyeltem; s az izgalmas volt a szép.
Amit felnőttek ajánlgattak, az
rögtön gyanús lett, túlnemes-magas;
mint a költők! –: azokat valami
szellem röpíti, mondták, isteni,
s én, sóhajtva, hogy csak ember vagyok,
békén hagytam a fennkölt fajzatot,
noha nagy tisztelettel. Semmi még
nem csillant lélek és egyéniség
művészből felém: majdnem névtelen
volt az író, s egész személytelen.

 

 

 

103.

Anyám felé

Szomszédok, lárma… Volt veszekedés
(különösen, ha elfogyott a pénz),
volt minálunk is. Ha sírt anyuka,
én mindig vele: az ő tétova
lelkéből kiláttam a bánatot
(apáméból csak a gyors haragot)
és mert az anyám, mint én, gyenge volt,
részvétem mindig őfelé hajolt.
De voltak mások, szelíd asszonyok,
hozzám s egymáshoz mint az angyalok,
akik otthon csak sírtak, s vak-süket
dühbe hozták mégis a férjüket.
A pék-nénit megkéselte a pék:
borzasztó volt! Teréz néni nevét,
hogy elváltak, Mihály bácsi, aki
pap volt s jó ember, sose mondta ki,
csak úgy, hogy – rémes – hogy: a vipera!…
Félve néztem sorsuk titkaiba.

 

 

 

104.

A titkok mocskai

Hallottam persze szörnyű dolgokat,
ijesztett s vonzott egy-egy felirat
és rajz falakon, kerítéseken.
Nem mertem szólni róluk sohasem.
És láttam állatokat párzani,
és jöttek a szomszédok hírei,
megesett lányok története, vad
magyarázatok, – egyre mocskosabb
lett a titok, noha nem hittem a
pocsékságok felét se, katona
járt ide-oda, inas tanitott,
egy szomszédasszony lúgkövet ivott
a férje meg „a condrája” miatt:
hallottam viccet, jajgatásokat,
s már tudhattam, hogy valami egyéb
is történik, ha nő- és férfinép
„együtt van”… S féltem: mit kényszerülök
csinálni én is, ha majd felnövök?!

 

 

 

105.

Tavak világa

Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert.
Pestre, Pestről arról jött, arra ment
minden reggel-este a gyorsvonat.
Lent pedig, a nagy slak-töltés alatt
gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű,
zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű
sás, hínár, egy-egy sárga liliom.
Odajártam. Tűnődtem a pókokon,
ahogy futtukban nyíló pontokat
rezzentettek szét a vizen; hanyatt
evezett a vízi poloska; volt
ebihal, kagyló; fogtam hím csibort,
nagy ezüsthasút, zöldes-feketét,
s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég
kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz
mélységben, a síma, napsugaras
homok sárgállt – és én órákon át
néztem: de szép ez a búvár-világ!

 

 

 

106.

Víziborjú

A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” –
mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,
ezernyi élet nyüzsgött, villogott.
Nézegettem a szikrás homokot
a fenekén: fínom szemcséiben
– kagyló, csiga és bogár – mi milyen
barázdát, nyomot húz… Majd üveget
vittem ki, s egész házunk tele lett
a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel.
Nagy vadászterület volt ez a hely;
hát még mikor rájöttünk, hogy a tó
lakói közt gőte is fogható!
Tucatjával szedtem össze a kis,
párduchasú, tarajos krokodilt,
s hordtam haza. „A vödörből ilyet
nyelt éjjel egy nő!… S ilyen hasa lett!…
Víziborjú!…” mondta egy vasutas.
Én úgy véltem, ez már mégsem igaz.

 

 

 

107.

Az első vers

Első versemet egy nyári napon
írtam, a hortobágyi vonaton.
Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.
Durúzsoltak, álltak a kerekek.
Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.
Ohatnál végigdőltem a padon,
úgy kábított már a tücsökzene
meg a sinek egyhangú üteme.
Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?
Ásítoztam. Dúdoltam valamit,
valami zsongót: zsongott, kattogott
vonat és világ. S egyszer csak, ahogy
rakosgattam a ringó szavakat,
rímbe kattant bennem két gondolat.
Ez felébresztett, mint valami vicc.
Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?
Egész jó játék. De fog menni? Ment!…
Felfrissülve értem el Debrecent.

 

 

 

108.

A megjegyzett ütem

Az első vers, s néhány társa, amit
Ohat-pusztakócstól Debrecenig
írtam, népdal volt: s a sin ritmusa
hozta ki őket, nem én, annyira,
hogy témájuk is a halászlegény
volt a ringó Balaton tetején,
meg a csárda s a jólismert betyár.
A vonat írta őket, meg a nyár,
mondom, s a rettenetes unalom,
én mégis meglepődtem magamon,
hogy mit tudok: fölrémlett valami,
hogy ha lelkét az ember ráteszi
a taktusra, hát az viszi tovább…
Otthon Zoli azt mondta: marhaság!
Így aztán eldobtam a verseket,
felejtettem a kísérletemet,
s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem,
ha akarom, ott van a nyelvemen.

 

 

 

109.

Fiume

„Fiume”, mondta apám, „Fiume!
Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene
indult értem: ott vár a Parttalan,
ott, ott kezdődik ami nincs, de van,
ott a tenger, a Létező Csoda,
a Végtelenség, mely eddig csak a
nemlétező számokba fért bele…
S jött az új nyár, s nem jött el Fiume.
„Majd, jövőre!” S megint: „Jövőre!” A
vágy és a remény makacs vigasza
sokszor törölte könnyem… Fiume,
óh, Fiume, te, csalódás neve:
négy őszön, télen és tavaszon át
mindig ígérted az örök csodát
s mindig becsaptál! Egyszer már szabad-
jegy alakban kezemmel fogtalak,
s mégse lett a nagy útból semmi se…
Megútáltam a neved, Fiume!

 

 

 

110.

A gályarabok szobra

Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek?
Kis szobor állt a Nagytemplom megett:
a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász!
És mintha az a titkos Nyomozás,
a távoli, az Inkvizició,
az iszonyúnak hitt központi szó
engem vert volna őseim helyett
vasra, kínpadra, olyan rémület
markolt szívembe. Fürkész gondolat,
ott kezdtem álmodni álmaidat,
ott csatáztam veled (s mily naivan!),
fekete Róma! Gyanú s ami van
emberség bennem, mind abból fakadt,
hogy sirattam áldozataidat;
mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.

 

 

 

111.

Mihály bácsi

Vakációtájt, évről-évre, már
régóta, s szinte mint biztos szabály,
jött a meghívás Mihály bácsihoz,
Tiszabecsre. Ez a sáros-poros
nagy falu s a városi Debrecen
volt hosszú esztendőkig életem
kettős kerete. S ahogy nézem, úgy
szépűl ma a sok régi becsi út,
úgy gazdagodik: mindig ugyanazt
hozza, a tornyot, kertet, a paraszt
virágokat, a hűs parókiát,
időt, amely tulajdonképp megállt,
egy nyolc-tíz rokon részből összetolt
furcsa évet, melynek csak nyara volt,
nyara! – hisz most ébredek rá, igen:
Becsnek én egy telét sem ismerem,
se őszét, tavaszát!… – Óh béke! Nyár…
Károg a rím: mindennek vége már!

 

 

 

112.

A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A Rettenetes Év
vitt el, ez, a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
„Isten hozott, szerelmetes öcsém!” –
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó… Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

 

 

 

113.

Háború

Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!”
Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú
várakozások. Hogy? Szarajevó?
Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős
Géza bácsi, a boszniai hős,
öreg káplár, az okkupáció
riadt rémeit idézgette, hogy
mi történt ott, mi nem, s az asszonyok
hogy menekültek… „Hát akkor haza,
Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova
volt mindenki, s olyanokról beszélt,
mint addig soha. „A becsületért”,
mondták, és „Csak idő kérdése”, és
„Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz
harang, kondult a plakátról a szó:
„Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó
napfényben, új hangokra ébredek:
udvarunkon katonák, szekerek.

 

 

 

114.

A messzi front

Mindenfelé katonák, szekerek.
Virágágy, pázsit? Rögtön vége lett
szép kertünknek a Rákóczi uton
(mert már ott laktunk). A sokadalom
gyűlt s ment; napokig; s mindig újra; víg
fiatalság, s öreg bajtársaik
üldögéltek, hevertek mindenütt,
már beöltözve és a fegyverük
zsírozva, tisztogatva: látom, ott
ténfergek köztük: a szívem dobog,
s nem értek semmit… Aztán, mikor a
had elvonult, s lett, mégis, iskola,
tágúlt a torkon a vad szoritás,
s remény is enyhítette, s megszokás:
a messzi front haza-haza-ütött
villámaival, de itt nap sütött
s élet zsendűlt, – bizony, éveken át
csak tudtuk a háború iszonyát.

 

 

 

115.

Szatmár, Tiszabecs

Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak,
húsomba ittam parazsatokat,
húsomba és csontomba fényetek,
tigrisrőt napot, szeszlángkék eget,
vad deleket, mikor szinte kigyúl
az árnyék is és menekűl, lapúl,
meggy, málna vérét, felforrt temetőt,
szikra lepkét, villám szitakötőt,
nagy búzatáblák öntvény aranyát,
tátott szájjal lihegő éjszakát
s ami csak szép volt, valóság s csoda,
egész falvak, megyék káprázata,
s ami csak jó, mindazt, amit ide-
hoz valahonnan ez a tücsökzene,
mind, ami fény van bennem és öröm,
mind nektek köszönhetem, köszönöm,
vakációim, rekkenő nyarak,
s Mihály bátyám, …ki vagy a föld alatt.

 

 

 

116.

Az erős isten

„Aru kankaru netsi sőre za:”
dördűlt meg bátyám vidám basszusa,
a nagybácsimé, aki szeretett
(„kedvelt hívünk s öcsénk”, így nevezett);
de ahogy a dallam kunkorodott,
református fül már sejthette, hogy
a dörgedelmes titok mi lehet.
Akkoriban vált el a jó öreg,
s egymaga élt. Szerette az adomát:
mulattatott volna fél éjen át,
de visszatartotta a józan ész,
puritán gondok, textus, felkelés.
Így hát, úgy tízig, tréfát, komolyat,
mesélt száz dolgot, ilyet, amolyat,
sírfeliratot, cigányötletet,
s akkor, gyertyával, ágyhoz vezetett.
„Aru kankaru!” – dördűlt a szava:
„Az erős Isten uraknak ura!”

 

 

 

117.

Csúnyaság

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok.
Régóta s még soká. Mint kárhozott,
leskeltem ki, megbujva, tétován,
bús fejem két kíváncsi ablakán
és úgy éreztem, belül más vagyok,
– nem béka, de királyfi – valahogy
nem az, nem, nem, amit az arc meg a
nyomorult test, ez a hazug ruha
mutat belőlem. Igazságtalan
büntetés sujt? Mért?! Szégyeltem magam,
s mióta láttam egy középkori
csuklyás inkvizitort, a szemei
mögé, a rajzban, mindig magamat
képzeltem, hogy oly ijesztő alak
lehetek én is… Máskor meg egész
felejtettem, hogy társuk vagyok, és
nevetve néztem a rútakra, még
az ördögre is, hogy olyan pocsék.

 

 

 

118.

Szépülő lányok

Tiszabecsen sok vendég járta, szép
hintók, rázós szekerek, a vidék
papi családjai és lányai,
atyafiaink atyafiai
jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet
hívta-tartotta őket… Így egy-egy
lányka képe – a nevét nem tudom –
a fejemben maradt, egy-egy rokon
gyereke, s vegyest idegeneké…
Tizennegyedik esztendőm felé
aztán minden megváltozott… Ha lány
érkezett – sokszor egy karcsú, sovány –
mindig lestem titokban a haját,
a mozgását, szemét, az ajakát,
a testéből valami részletet,
s ez többnyire sokkal érdekesebb
volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott,
a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.

 

 

 

119.

Az érthetetlen bűn

Soká még ekkor sem értettem a
felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha
végzett fiú és nagy lány érkezett
(pláne, ha – új fogalom – jegyesek),
azokat a nagy fiatalokat
magukra hagyták, a sétáikat
nem zavarta féltés, sőt mintha még
tolták volna őket egymáshoz és
mintha örűlt volna minden öreg,
hogy bajba dönti a gyerekeket.
Nem értettem: hát bűn a gondolat,
nekem lányhoz még érni se szabad,
azok meg összebujhatnak? vadúl
csókolózhatnak?… Láttam!… – Mindig új
alakot öltött a régi titok,
félelmem nőtt, ha vágyam izgatott:
féltem nőni, féltem, nem fogok a
világon eligazodni soha.

 

 

 

120.

Rossz lányok

Rossz fiúk után a rossz lányokat
ismertem meg. Csak a tanyájukat
s a hírüket. De elég volt az is.
Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
úgy fájt a létük. Minden éjszaka
piros függönnyel, pokol ablaka,
világítottak. Egy szomszéd diák
a házukban agyonlőtte magát,
s rendőrség szállt ki. Istállószagú
s félig, mint a romlott tej, savanyú
volt a környékük. „Parancsnokuk a
vak mester s a fekete zongora”
– mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
ha az rákezdi, előbb az egész
szalon, együtt, részegen…”, – valamit
mondtak még – „…azután összeteszik…”
– a többit már csak súgták. – Rémület
és undor rázott: őrültek ezek?

 

 

 

121.

Hősök, őrültek?

Őrültek ezek? Töprengő agyam
zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan.
Együtt?… És össze?… Miért? Mért teszi,
mért tenné bárki, ami rossz neki?
Vagy a rossz nem rossz?… S tényleg, többnyire
vidámak voltak, mint az a vak zene,
a vendégek… Mi ebből az igaz?
Időnkint már gyanakodtam, hogy az
egész világ hazudik, s valahogy
nem bűn a bűn, nem titok a titok,
csak azzá teszik, csak kinevezik
ilyenné-olyanná a dolgokat…
A korzón is láttam „a lányokat”:
egész rendesek voltak. Némelyik
furcsán mosolygott – nem tudom, hogyan, –
s én elszégyeltem előtte magam
s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer
dacolni ég s föld törvényeivel.

 

 

 

122.

A jövő lidércei

De ez még messze volt, ez az idő.
Szemeimben egyre szebb lett a nő.
– Ők fínomabbak – mondta valaki –
sok évezred nemesítette ki
ízlésüket, bőrüket, húsukat.
– Hát persze! – bólintottam; s hallgatag
lelkem lányokkal zendűlt, akiket
ismertem, s újak, ismeretlenek
jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek,
szőkék, feketék, barnák, vörösek,
földöntúliak és álmodozók,
tündérek, mese-illusztrációk,
s egy perc alatt újabb századokat
fínomultak, már olyan fínomak
voltak bennem, hogy az irtózatos:
eltünt belőlük minden, ami rossz,
de minden más is, ami emberi:
lobogtak a jövő lidércei.

 

 

 

123.

Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet…
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

 

 

 

124.

Az igazságkereső

Először ő, bátyám, a becsi pap,
tárgyalt meg velem olyan szavakat,
hogy irodalom és romantika
és pantheizmus és anarchia;
a szellemet számomra szeretet
benne fogadta először, s tisztelet,
vagy legalább is, ha sok, ha kevés,
egy szent ösztön: Igazságkeresés.
Folyton intett, tréfásan, komolyan,
hogy „mindeneket megpróbálj, fiam,
s ami jó, tartsd meg!” S „tanulj, egyedűl,
furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj,
ahány nyelvet tudsz és művészetet,
annyi ember vagy!” A drága öreg
oktatott így; az első volt, aki
kezemből a könyvet nem nézte ki,
s ha – „ép test: ép ész!” – megdolgoztatott,
egészségemért napibért adott.

 

 

 

125.

A becsi iskolakönyvtár

A szomszéd ház volt az iskola. A
tanítókisasszony már rég haza-
utazott, és nyáron át mi – a pap –
őriztük a kulcsait. Néhanap
ott ődöngtem; katáng, tökinda, gyom,
útilapu, pipacs az udvaron;
bent meg, a meszelt tanteremben, a
szünidő vastag csöndje és pora.
Néztem a fal ábráit, képeket:
„Izeltlábúak”, „A hold”, „Négerek”,
„Afrika”… Az ablaktáblák között
néma pókok és éhenhalt legyek
aszalódtak… Csend, napfény… Árvaság
vett körűl, s mégis egy egész világ;
hát még mikor – újabb kulcs – nyílt a nagy
szekrény, és mintha egymagam a hat
osztály én lettem volna, félezer
könyv kiáltott rám, hogy olvassam el!

 

 

 

126.

Irodalomtörténet

Volt ott egy irodalomtörténet is;
Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis
Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem
tünődtem még írókon, verseken,
s most elbámultam: azt hittem, hogy a
költészet olyan, mint a biblia,
titkos, szent s roppant távoli dolog;
s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
de „kisgazda”, „kemenesaljai”,
s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
s bár lekritizálták, – akit szeretett,
a nő nevét is őrzik, tisztelik!
Utána elolvastam Kölcseyt,
a portrét róla, s egyre lázasabb
izgalommal a többit, másokat,
aki csak volt s van: mire este lett,
tudtam az irodalomtörténetet.

 

 

 

127.

Hitregék helyett

Nagy eset volt ez. Elborzadhatott
volna az a kis diák, látva, hogy
mennyire a mesében, mennyire
kísértetek közt élt okos esze.
Számára a művész, ha valahogy,
hát úgy volt csak, ahogy a folyamok,
a Nap, az Isten. Az író, neki,
csodalény volt, hitrege, valami
túlvilág-szörnye: mint sok egyebet,
elhitte, hogy a költők szellemek,
szószerint hitte!… S most, Beöthy előtt,
álmélkodhatott az ellenkezőn:
szédületből szédületbe esett,
felfedezte a természeteset,
újongott, hogy adatok halmaza,
emberi tény lett a káprázata, –
s kis lelkében tovább keveredett
parancs, valóság, vágy és őrület.

 

 

 

128.

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamba, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző… Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

 

 

 

129.

Alvajárás a Semmiben

Éveken át mivel takartam el
szörnyű naivságomat? Semmivel:
nem tudtam róla, hát titkon maradt!
Hallgattam és szégyeltem magamat;
sokat sírtam, és csúfolt félelem
és révedezés lett az életem.
Hittem, gépiesen, tehát nagyon,
s még nem kritizált az alázatom.
Már negyedikbe mentem, mintakép,
jeles diák; félszeg és csúnya; gép
minden munkára; – fogott az eszem,
de önállótlan voltam teljesen.
Sokszor aztán felejtettem magam,
s repült az idő, nem tudom, hogyan, –
s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör,
úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl-
ébredni belőle: nagy parancs, igen:
Alvajárás volt ez a Semmiben!

 

 

 

130.

Fürj

A kollégium négyszög udvarán
ősszel, tízpercben, mikor valahány
diák, mind kint lebzsel, hancúrozik,
egy fürj szállt le, elhagyva társait,
egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt,
száz közül az én kezembe kerűlt.
Hazavittem. Óriás ketrecet
szereztem neki, jó kényelmeset,
lugast építve s tücsköt-bogarat
rakva bele, pondrót és magvakat,
homokot, fürdőt. Mint a lelkemet,
gyógyítottam szegénykét. Szelidebb
lett lassankint, és már ülve maradt,
ha símogattam. De jött a tavasz,
s ő újra vad lett, s lett végűl kopasz:
minduntalan a drótrácsnak rohant;
s egy nap szétzúzta rajta a fejét…
Most is látom szomorú gyöngyszemét.

 

 

 

131.

Ik bin

Pár éve új nyelv: német; a latin
után játék! De az élő ik bin
szintén halott volt, semmi haszna még:
ha Pompeiibe vet, vagy hogyha Bécs
szívébe a sors, nekem, itt vagy ott,
egyre ment volna: meg se mukkanok.
De mikor kezdtem megismerni a
régi költőket s hogy mit tud a ma,
kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan
írtak külföldön? Találtam a tan-
könyvünkben Goethét és Schillert; de hát
nehezek voltak, s untam a balladát.
Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet
húsz fillérért „Dalok”-at hirdetett,
egész kötet dalt. Megvettem. S csoda
történt: szótárral jól értettem a
rövid verseket, s lángoltam: milyen
szép s új mind, s mily pikáns, és szemtelen!

 

 

 

132.

Romantika

Aus alten Märchen tündér hókeze
intett felém, a Der, Die, Das erdeje
lassan hullatta tüskéit, s a halk
nyár zsongásában mind messzebbre csalt
kis szótárammal s nagy szivemmel a
Buch der Lieder meg a romantika:
arany alkonyban száz édes virág,
száz édes arc gyujtotta mosolyát,
kék szikra csengett rügyön, levelen,
Ganges-part tárult, álom, szerelem,
vizesés zuhant a lábam elé
(s tükörképe a tóban fölfelé),
s árnyak táncoltak elő – honnan? – a
föld alól, csontváz foszforvigyora
mutatott éji temetők felé –
s bár vers mondta csak, mi a Liebesweh,
ismerősöm lett minden végtelen…
Csak egy nem, egy nem: a saját szivem.

 

 

 

133.

A költői tudomány

Németre tehát Heine tanitott.
Megvettem a teljes sorozatot
műveiből; s a Fűvészkert kanyar
útjain (a kertész lányaival
gyáván szemezve) szép, egzotikus
virágok közt csodáltam lelke bús
rakétáit. Hogy a tetszésemet
mutogathassam, ez s más, ránevelt,
rászorított a fordításra. De
népdalaink számtani üteme
itt cserben hagyott: szükséglet szerint
magamnak kellett fölfedezni mind
a sok szabályt, a régen meglevőt,
hogy legalább inas legyek előbb
a vers, majd némi stílus-technika
műhelyében: a Nagyerdőn meg a
Fűvészkertben, s hosszú évek során
ragadt rám a költői tudomány.

 

 

 

134.

Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk, – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyeltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szivet.

 

 

 

135.

Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

 

 

 

136.

Kató

Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. –
Hogy mást szeretett Dienes Kató,
azzal eleve számoltam, hiszen
menyasszony volt, mikor az életem
az övéhez kanyarodott. Komoly,
feketehajú, bubis nő, mikor
ötödikben, már rendes tanuló,
beült közénk a padba, ámuló
szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt,
a modern lányt (én a szoknyás talányt),
aki fiúk közé merészkedik.
Szintén jeles diák volt, egy kicsit
már ez is összehozott, az esze;
s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire
engem kért, hogy referáljak neki.
Igy náluk is jártam, a fasori
sarok-villában… Köbgyök! Ciceró!…
Lógott a fejem, búsúlt, mint a ló.

 

 

 

137.

A becsi toronyban

Megint a becsi torony. Széditett
s vonzott lenézni. Gerendák felett
a két harang állt, nyitott érc-torok,
s mázsás nyelvét lógatva hallgatott.
De hogy táncolt, újjongva, zengve, ha
Kondor Laji, a harangozó fia,
meg én, húztuk nagy köteleiket!
Azt hittem, a dobhártyám megreped,
úgy bömbölt a születő, szörnyü hang,
tőlem-felém úgy járt a két harang,
s olyanokat dörrent az oldalán
a nyelv, a két lüktető buzogány:
a porzó állvány, vas, gerenda, kő,
minden rezgett és rengett, rémitő!
A nagy lustább, a kicsi fürge volt,
szavuk csakugyan eget ostromolt,
hívott, üzent, összhang és borzalom –
szinte szétrobbant tőlük a torony.

 

 

 

138.

Harang-játék

S ahogy távolodott s alázuhant
a nagy érc-test, ahogy nyelv és harang
egymásba csapott, lengett s visszajött
s felém fordulva, két mozgás között
egy-egy pillanatra megint megállt,
félkezemmel, s remegve, hogy leránt,
időnkint megfogtam az izgatott
acélkör szélét. Villanyként futott
hónaljamig a zengő reszketés,
s oly érdekes volt, oly vad, oly merész
ez a játék, úgy szórakoztatott,
hogy felejtettem mindent… Bumm! – csapott
a kezem mellé az istennyila,
a roppant vas-nyelv, csoda, hogy nem a
négy ujjamra… Sápadtan, reszketeg
nyujtottam Lajinak a kötelet, –
s örvendve, hogy nyomorék nem vagyok,
soká kerültem tornyot, templomot.

 

 

 

139.

Mézpergetés

Mézet pergettünk. Lágyan suhogott
a centrifuga; nehéz illatok
ülték meg a levegőt, az egész
konyha, tornác, csupa szag, csupa méz;
a nagy tartályban négy-négy fölözött
keret keringett dróthálók között,
s mikor vadúl meghajtottam a gép
szíjáttételes fogaskerekét,
a bádogra mint édes jégeső
zuhogott a vízszintes méz-eső.
Most is hallom a kopogó zenét,
látom, őrzöm a nap igézetét,
az üvegeket, telő bödönöket,
a sárga nyarat, és látlak tégedet,
bátyám, ahogy nevetve nógatod
öcséidet, jó gazda, és ahogy
a csorgó mézből, halott, régi pap,
kiemelsz egy-egy torkos darazsat.

 

 

 

140.

Virágok üzenete

Mézed sok volt, tíz mázsa, tizenöt,
mikor hogy; és tele cin-bödönök,
fazekak, csöbrök, hasas üvegek
sorakoztak, a földre rakva, meg
az éléstárban, öreg polcokon.
Viasz-szag mindenütt; a sonkolyon
méhek raja; csakúgy illatozott
az egész ház; volt olaj (barna), volt
virág s akác (ez szőke), s pergetett
és lépes méz… Jó bátyám, kenyered
édesen ettük! s alma, szilva és
dió járt hozzá, boldog fényüzés!
De a legjobb a nap volt, az arany
ragyogás a nyár hő napjaiban,
s a ragyogásban a zsongó mezők,
a méhjárt kertek, rétek, legelők,
s rajtuk a mézküldő tenger virág,
és üzenetük, hogy Egy A Világ!

 

 

 

141.

A tanító úr

Halál, hol van Szentpétery Lajos,
a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos,
lelkes és lázas, örök tervkovács,
egy személyben rajzművész volt, vadász,
madártömő és kántor. Flóbere
nyárfák legtetejéről szedte le
a csókát. Nótát, viccet, ibriket
s messze földről szerzett kolibriket
gyűjtött, s bélyeget, mindent. Hogy tudott
a gyarló sírversen mulatni, hogy:
„Ez helyt nyugszik Vitéz Kalászi György,
többet, óh Halál, ilyet el ne hörgy!” –
és száz effélén!… Menyecskék miatt
megkergette négy vasvillás paraszt,
s végül borba fúlt vézna zsenije…
Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be
Sándor bácsit? – Így keresd a nevét:
Lajosnak csak a rímért mondaték!

 

 

 

142.

Balsors fia

A tanító urat, Szentpéteryt,
szerettem, mint balsors fiát, zsenit,
ki velem barátkozik. Ő, szegény,
jobban ismerte magát, és szerény
örömmel mutogatta tusait,
ecseteit és színes rajzait
s bár legyintett, hogy „semmi!” s „másolat!”,
élvezte gyermeki hódolatomat
s felvillanyozva nyúlt a savanyú
lőre után. – Áh, megöl a falu!
– tört ki aztán. – Mert, tudja, Lencike,
a nervus rerum, a dolgok idege,
– megint töltött – az az én bajom… – és
két ujjával mutatta, hogy a pénz…
Szörnyű, gondoltam; s a parókián,
este, hogy túlvoltunk a vacsorán,
égig dícsértem nagy barátomat.
– Kár, hogy iszik, – mondta bátyám, a pap.

 

 

 

143.

Halálfejes lepke

Egy este gyönyörű, félelmetes
pillangót fogtunk, halálfejeset.
A méz csalta be az ablakon át,
a méz szaga meg a lámpavilág.
Mint élő motor, zúgott a riadt,
vaskos, kis szörnyeteg, bútort, falat
csapdosva, verve; féltünk tőle, ő
még jobban tőlünk; s mikor remegő
szárnyaival egy sarokban megült
s nyilván sérült is volt, vagy kimerült,
seprűvel leütöttük. Koponya
sárgállt fekete torán, ahogy a
könyvben tanultam; s emlékszem, ahogy
megfogtam, a szőrös test vinnyogott,
karmolt, szúrt! Akkora, mondta a pap,
mint egy kolibri. Egész este csak
lepkékről volt szó. Nyár volt, kora nyár.
Kint tücsökdaltól zengett a határ.

 

 

 

144.

Halál

A halál sokáig csak baleset
volt előttem. Undor és rémület
akkor fogott el először, mikor
egy félignyúzott szép sárgarigót
– nem értünk rá kitömni – délután
ott hagytam Sándor bácsi asztalán,
a kőlapon az eperfa alatt.
A felhasított aranymadarat
másnap vettem csak elő: már lila
volt a húsa, büdös, és tele a
legyek köpetével, álcáival:
fehérgyűrűs, kövér és puha raj
nyüzsgött benne, vonagló vonalak,
lábatlan nyüvek, pondrók, fonalak,
ötven, száz szörny, a tegnapi madár
örökösei – Óh, mocsok halál
s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy:
a mindenséget s benne magamat!

 

 

 

145.

Kolibrik

Úristen, be szép volt, be nagy csoda
az a sok kis kolibri, amit a
tanító úr az élete során
összegyűjtött! Kamerunnal, talán
Braziliával is levelezett
és a preparált madárbőröket
csereberélte. Büszkén mondta, hogy
mily becsben állnak a sárgarigók,
ott, messze, s hogy verébért játszva kap
lantfarkú s paradicsommadarat,
itthon meg ezekkel kereskedik,
sőt a felesége kalapjait
díszíti velük. A belső szoba
ragyogott is a sok égő, lila,
rubint és arany szikrától, darázs-
nagyságú, szárnyas ékszertől. „Csodás!” –
lelkesedtem; s csak egy hűtött le, a
tanítóné szomorú mosolya.

 

 

 

146.

Tiszaújlak

Néha bementünk Újlakra, a kis
mezővárosba. Ott már vonat is
volt, s állomás, aszfalt és üzletek.
Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret
kaptunk, Bökénynek, a vashídon át.
Révészek és komp szelte a Tiszát;
a becsi part még Szatmár volt, s az, a
másik, az északi, már Ugocsa;
s ahogy lebegtünk az áradt vizen,
szálfák úsztak mellettünk sebesen,
szétrombolt tutajok; de épek is.
Ha szekér vitt, én voltam a kocsis.
És Újlakon? Hogy mi a búzaár.
Hol van jó fazék, a pap tudta már.
Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell?
Tanító úrnak cigarettahüvely.
Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza!
S tutajosokkal álmodtam éjszaka.

 

 

 

147.

Ady

Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át…
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.

 

 

 

148.

Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanúl
tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget

 

 

 

149.

Varázstükör

Szóval: rákaptam a könyvekre. Hogy
vezessen, nem volt senkim. Izgatott
agyam azonnal oly mohó-modern
lett, hogy a multja, Dickens, Jókai, Verne
csak úntatta. Ady, noha előbb
csak nevettem, már tetszett, s a Nyugat,
a kritizáló, feszítő erők,
a túlnyers és a túlfínom szavak,
a meglepő egyéniségek, a
nagy hit, legyen bár dekadencia,
minden, ami különös és nehéz,
előbb a tárgy, majd a kifejezés
rangja s a szélsőségek: mint aki
ocsúdik végre, s eszmél, azt hiszi,
pedig csak új álomba szédül át:
úgy repültem, káprázva, mind tovább
vagy – csak körben? – a vágyva üldözött
valóság varázstükrei között.

 

 

 

150.

Könyvek otthon

Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb
fióknyi volt, majd az asztalra nőtt,
szétáradt s polcokra kérezkedett.
Könyvre költöttem minden pénzemet,
óraadások és legációk
jövedelmét, s mit a vasút adott
év végén a bizonyítványomért,
a két-két aranyat. Szívemben élt,
ami tetszett, mégis jó volt magam
mellett tudnom, látnom minduntalan
a sok nagyszerűséget, ami az
agyam építgette, a sugaras,
nagy, belső birodalmat, amelyet
hazámmá tettem: a szellemeket,
akikkel barátkoztam: ővelük
födtem-édesítettem a keserűt,
a rossz ruhát s a fölényes nyomort,
hogy divatos nyakkendőm sose volt.

 

 

 

151.

Szofoklész

Oidipusz! Elállt a lélegzetem,
mikor, cipő s ing közt, egy reggelen
feljajdult a betűkből a Király:
Szofoklészt olvastam. Félnyolcra járt:
még olvastam. Nagy parancs sürgetett:
öltözve olvastam. A füzetet
a mosdóra állítva, félszemem
csukva-nyitva: olvastam. Vizesen,
hunyorogva és törűlközve, azt
olvastam, még, még, a szörnyű panaszt,
a trilógiát, Théba s Kolonosz
borzadályát: azt faltam, s a gonosz
istenek tőrét, kávém, kenyerem
hagyva már, s futva, és zihálva, nem
bánva, hogy orra bukom, végig a
Nyomtató utcán, már az iskola
folyosóján, a padban: nem tudom,
hol jártam… De. De! Kívül Magamon!

 

 

 

152.

Roppant világ

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!
Mágnesek vonzottak mindenfelé,
rám forrtak, szívtak, nehéz delejek
öntözték, járták minden ízemet,
szétszedtek, összeraktak: szüntelen
fuldokoltam egy gazdag Semmiben,
s mint akit rettentő fény altatott,
boldogan tűrtem kiszolgáltatott
érzékeim káprázó ünnepét.
Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?
Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az,
ha magam mondom, akkor sem igaz:
mint a tenger vize a szivacsot,
folyton az örök mindenség mosott,
öblített forró áramaiban,
hogy rokona legyek, határtalan:
Valóság, Álom, ha egész, ha rész,
egy szerelmem volt, a Megismerés.

 

 

 

153.

Mégis csak álmok

De nem így volt ez, nem egészen így.
Csak most, harminc év multán, érzem így,
magyarázom így diákkoromat.
A valóság akkor álom maradt,
akár kapáltam, akár szöktem a
becsi méhesbe, olvasni. Buta
szívem lenézte az emberi tényeket
(igazán hozzájuk se férhetett),
és boldogan csak akkor dobogott,
mikor valamin csodálkozhatott:
mindig egyfélén: képeken, álmokon,
lepkék táncán, hangyán, szilvamagon,
királylányon, a gyors fecskén, ahogy
telecsicseregte a templomot,
zsálya ajkán, a harangon, amely
egyszer majd a kezemet vitte el,
– vagy a Semmin: szent volt a pillanat,
amikor felejtettem magamat!

 

 

 

154.

A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a tulsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

 

 

 

155.

A Romlás Virágai

Ragadtak rám a nyelvek. A latin
rég hozta a franciát, s így megint
új ablakokkal tárúlt a világ.
Hogy kígyót-békát, dekadenciát
s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
kíváncsivá tett: milyen hát az a
párizsi költő-szörnyeteg, aki
annyi zsenit meg tudott rontani?
Háború volt, ritka a francia
könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
Oláh Gábor hallotta Palitól
– Kardostól – hogy egy vasutas fia
Debrecenben min töri a fejét
s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
a beszerezhetetlent: repeső
kézzel rögtön papírt vettem elő
s körmölgetve vagy két hónapon át
lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

 

 

 

156.

Az új bűvölet

Éj s villámok! vakság és robbanás!
Félelmesen, s mintha realitás
lett volna, tört rám az új bűvölet,
a baudelaire-i. Átszelleműlt eget
hozott, poklokat s édes balzsamot,
s bár művi remeklése is fogott,
főképp az ébredő erotikum
újjongta körűl: a már szomorún
megismert s vonzó-ijesztő gyönyör.
Nagyrészt képzelet tehát! Semmiről,
ami romlás, nem volt, nem lehetett
még tudásom, de máris rettegett
a lelkem: mi sujt, milyen büntetés
– s mi jogon?! – hogy ami oly édes és
oly gyönyörű, azt kívánni merem?
S itt hatott a nagy példa: szertelen
pózokba vitt a vállalt bűntudat:
Sátánná koronáztam magamat.

 

 

 

157.

Gyerekvilág

De ne higyjétek, hogy amit ma itt
elmesélek, mindig volt, s mindig így:
állandóan! Heteket, éveket
tol össze a vers, s az emlékezet
olyan percekre veti sugarát,
amelyek kiugranak. Óh, tovább,
sokkal tovább – s tán mindig – csak gyerek
világa volt még s tán máig se lett
egyéb az a szív s az a tükrös ész,
mit a véletlen jelenetezés
hol itt villant meg, hol amott. Csak a
mozgása hű s az összkép színpada:
mert hogy mondjak el mindent, napra nap
hány szál szövődött és mennyi szakadt,
s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el,
s búvópatakként hogy tört újra fel?
A szín forog, és amit elhagyok,
egészítse ki a ti álmotok.

 

 

 

158.

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok, – a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

 

 

 

159.

Így tévedtem el

Így tévedtem el bennetek, Szavak.
Könnyebb volt könnyű anyagotokat
mintázni, hisz gyors sikerrel kinált,
mint a húst, követ, amely ellenállt.
Így oldottatok zenévé, s noha
– tán épp ezért – úgy sóvárogtam a
földi mámorra, ahogy senki még,
önzésem elvesztette erejét:
szerettem, akit szerettem, de hogy
meg is nyerhetném, az alig jutott,
nem is jutott eszembe: végtelen
párbeszédek gyúltak át lelkemen,
míg külön voltunk, de ha együtt, soha
nem volt a számnak egy ép mondata.
Így vezekeltem lassan veletek,
így irattátok a verseimet:
mindenhatók, zengők, visszhangosak,
így némultam el tőletek, Szavak.

 

 

 

160.

Háztető felett

Hisz oly zavaros voltam, oly bolond,
oly elméleti, gyáva! Annyi gond,
szegénység, szégyen, fojtott rémület,
annyi szenvedély s önvád égetett,
hogy szörnyű rosszúl éreztem magam
s folyton halni készültem. De olyan
gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény
szinte kicserélt, vagy egy költemény,
mely épp illett rám. Az őrülteket
nagyon tiszteltem: csak egy fékemet
kell elrontani, s én is az vagyok!
De életemnek nem gondolkozott
csak tán a bőre, csak a felszine,
és ez volt a szerencsém: sohase
láttam igazi veszélyeimet.
Mint holdkóros a háztető felett,
ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak:
fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak!

 

 

 

161.

Érzékenység

Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

 

 

 

162.

Szétfúj a szél

És irígyelni kezdtem azokat,
akik lelkesen is normálisak
tudtak lenni, maradni. Sokszor oly
laza voltam, mint egy homokszobor,
reszelék-szobor, s egész lelkemet
szorítottam, minden figyelmemet
a külvilágra: kedv ha semmi sincs,
akaratom, mint mágneses gerinc,
tartsa össze omló szemcséimet,
különben szétfúj a szél… Rengeteg
új erő kellett hozzá, s fegyelem,
hogy mégiscsak egyensúlyom legyen
a belső hintán. Végül már egész
villámgyors lett a visszazökkenés; –
de azért ez a furcsa művelet,
a kettős figyelés, kimeritett;
s mit értek még a lélek kínjai,
ha nem tudtam őket elmondani?

 

 

 

163.

Zökkenők

Mindez persze sok-sok esztendeig
eltartott; így volt évtizedekig
és így van ma is, ez a gyors varázs
– és a még gyorsabb visszakapcsolás –
s épp ezért még ma is érezhető
a beszédemben egy-egy zökkenő:
folyton szinte szétrobban a fejem
s úgy rakom össze, mesterségesen,
a részeit: rá-rácsodálkozom
valamire és elszórakozom –
s visszaérkezem: hol is hagytam el?
(…Volt már, hogy, kész verset olvasva fel,
díszben, mondjuk, az Akadémián,
egyszer csak észrevettem: szól a szám,
de a szöveggel párhuzamosan
egész másutt jár kalandor agyam:
elrémültem: Úristen, mi lesz itt?! –
Nem lett baj… Bennem sok ember lakik!)

 

 

 

164.

A súgó

Mégse voltam elvont, élettelen,
csak míg tűnődtem. Olyan elveken
törtem tapasztalatlan fejemet,
amelyek mindenütt érvényesek
és mindenkor: Föltétlen Igazat
szerettem volna; tétel s cáfolat
egyszerre és egyformán érdekelt;
de ha, sokszor, már kétségbeesett
bennem az ész, hát megráztam magam
és tettem, vakon, indulatosan,
amit a test, az ösztönöm sugott.
Így zötykölte együvé valahogy
a jövőt bennem érzés és tudat:
emésztettem olvasmányaimat,
ittam a tüzet, ettem a vizet,
tükröztem ezer ellentétemet,
s lettem, ha nem is következetes,
de hajlékony, s végül természetes.

 

 

 

165.

Afrodite

Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés,
felejtenél? Vagy talán már nehéz,
nagyon nehéz már ébredni? Lehet,
hogy csak elkezdtem az életedet
és túlkorán magadra hagytalak.
Emlékszem: mikor összeraktalak
(fényből, mesékből, csöndből, gyöngyvirág
illatából, semmiből s így tovább,
az öncsalás ős receptje szerint),
mondom, amikor, ámuldozva, mint
kezdő varázsló, készítettelek,
száz vagy ezer, lelkemből épitett
titoknak adtam benned új nevet,
a vágynak, mely a jövőt élteti
(ahogy a multat az emlékei)
s csak mint álmommal játszottam veled.
Első Szerelem, nem voltál enyém?
Mi az egész mindenség, ha nem Én?

 

 

 

166.

Az Egy arcai

Vagy nem is voltál? S most is magamat
szólongatom csak?… Téged láttalak
ki az égből, téged rá a világ
gyermekeire, szemed sugarát
– a magamét! – s mennyei burkodat
földiekre, hogy mutathassanak,
örök képet, sok múló tünemény:
palánk mellett, tyúkketrec tetején
nyestem a nyárfát, téged vártalak,
s meg is hozott a karcsú lányalak,
akit oly vágyva kísért a szemem;
éjszaka egy kerti ablak alatt
lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
s minden sarkon megvillant isteni
mosolyod mása, fénylő Rejtelem:
ellobogott benned a bűntudat
és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
akkor is vagy, ha százszor tévedés!

 

 

 

167.

A távol Harmadik

De nem vagy az! S megint vagy!… Forog a
debreceni korzó káprázata:
most egyszerre Kettő vagy: szőke és
fekete! A nagy könyvkereskedés
előtt lesem, jössz-e már, jöttök-e,
s hogy ideérsz, Egy s Kettő, te, Titok,
te, Képtelenség, úgy átsajdulok,
mint amikor, harminc esztendeje,
csakugyan jöttél s arcod nevetett
s ráztad szőke-fekete fürtjeidet,
Első Varázs, te, Kettő (mialatt
legjobban egy távol Harmadikat
kívántam benned)… Álom, rajtad át
szárnyal a fiúk szeme a világ
tényei felé… Nem voltál enyém?
Biztos?… De hiszen nem is vagy, csak én
gyártottalak, s én nem tudom ma sem,
hol kezdődött az Első Szerelem.

 

 

 

168.

Ezeregyéj

Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami – valóság? – rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött,
– vagy előtte – olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őríz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei
mellette mind csak koldús unalom:
Ezeregyéj forog át agyadon
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.

 

 

 

169.

„Társuk leszek”

Csak ifjú költő tud rajongani:
rajongtam Babitsért. Előbb Ady
tanított, a nagy szertelen, a hős,
a lázadó, a sötét angyal, és
a fenséges, tragikus gesztusok.
Babits csak később, lassan, viharok
és romantika nélkül: szavai
észrevétlen tudták hajlítani
a gondolatot: édes kényszerük
gyémántkeményen szabta mindenütt
az igaz útat. Az gyors lelkemet,
ez, ami volt, egész szellememet
gyúrta, emelte: mint a szerelem,
itatott versük: örök-részegen
sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé,
valami más, boldog világ felé,
s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott,
társuk leszek, éreztem, az vagyok!

 

 

 

170.

Vasárnapi meghívás

Sebekkel már tele voltam, de még
nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp
mind jólesett: sajgatni lehetett
ezeket az édes-bús sebeket,
csodálni – mint verseken – rajtuk át,
mily izgalmas a jövő, a világ,
még akkor is, ha, miként énnekem,
csak a csalódás, természetesen
csak az jut osztályrészűl: partra száll
a szív, vitorla s tündérszél megáll,
s mi lemondunk… Ekkortájt a szivem
legsűrűbben már mégis, azt hiszem,
a Dienes-lányról mondott le, a
diák-pajtásról… Ősz volt, még kora
délután, vasárnapi… S hirtelen
nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön,
Béber. Megnézett. S: „Gyere”, szólt, „de – végy
más nyakkendőt!” „Hova?” – „Dienesék.”

 

 

 

171.

Katóék háza

Ettől kezdve Katóék háza lett
a sugárzó központ. A képzelet
megtalálta misztikus otthonát,
s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át
csak azt vártam, csak a hetediket,
hogy megint ott, megint nála legyek,
megint édes igézetében a
jövőnek, ott, ahol vers, muzsika,
modernség várt, összhang és ami csak
volt valaha szivárvány gondolat
s szépség, időtlen és nemzetközi.
Oly keveset tudtam még!… És aki
mindezt adta, s később nap-nap után
vendégül látott: lehetett a lány,
aki szép volt, komoly, és Pestre járt
(s ismerte Adyt s tegezte „Mihályt”,
Babitsot), ő, ki fény volt s révület:
lehetett-e istennél kevesebb?

 

 

 

172.

Sebek hűsége

Félév múlva jött az igazi baj,
a sose szűnő. Száll a fiatal
lélek, s maga se tudta, mit keres,
maga se tudja, hányfelé repes,
maga se, mikor végsőt, igazit,
egyetlent gondol, másik, harmadik
mennyire szintén vonzza; föld meg ég
mennyire összejátszik benne, még
a pokol is; s hogy, bárkiért hevűl,
a szám, melyből az eszmény kikerűl,
a választék mily kicsi és milyen
szélfútta halmaz. Hogy mit és kiben
kerestem, hányban, nem tudom: csak úgy
görbén vitt a csillag felé az út:
véletlenek, s álmok zűrzavara
kalauzol, vágyaink szimata,
és még egy, mindig újra és megint:
ütőikhez hűséges sebeink.

 

 

 

173.

Nem tudta a lány

Nem tudta a lány, más se, senki se,
– én is csak most – mi volt a szerepe
és kiket-miket helyettesített.
Biztosan sokszor elkeseritett,
de még többször irányított, nevelt,
csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt
engem is, ami fontos volt neki,
az ízlése, modora, könyvei;
mindenben győzött: azzal, hogy okos,
de azzal is, hogy cipőjét lapos
sarokkal csináltatta; mérce lett
rokonszenveket s ellentéteket
észlelni, elfogadni; amiben
megelőzött, motor, hogy hirtelen
utólérjem; s kép, zene és szobor,
hogy úgy is szerethessem; száz komoly
s naív becsvágyam lobogta körűl:
ő bennük égett, sérthetetlenűl.

 

 

 

174.

Földi arcát

Úgy gondolom, nem is láttam soha
emberi arcát. Hazudtam, ha a
szemébe néztem: csak mutattam; és
ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és
ha haját, nem azt húztam félre; és
ha vele: nem vele beszéltem; és
ha mutattam, néha, a szívemet,
ha hittem, néha, hogy ő is szeret:
amibe néztem, isten titka volt,
amihez értem, gyujtó szikra volt;
mit félrehúztam, éj függönye; ha
a hangja csendült, csillagzene; ha
szívemet, ifjú poklomat, csak egy
sarkát, csak a játékos bűnöket
mertem mutatni, bizonygatva, hogy
tulajdonkép csak pajtása vagyok:
káprázatom, ő volt a Szerelem?
Földi arcát nem láttam sohasem.

 

 

 

175.

Ragyogás

Ellenben láttam olyan ragyogást,
olyan fényt benne, annyi ráfogást,
annyi rajongó képet és hitet
sűrítettem bele, oly telitett
lélekkel visszhangoztam, annyira
magam fölé emeltem már, hogy a
valóság eltűnt s mi csillagközi
távokban éltünk egymástól: aki
látta volna – vagy látta – hogy megyünk
együtt ki az erdőre, hogy ülünk
a szobájában, az Antigonét
fordítva vagy Freudon vitázva, még
azt se tudhatta egész biztosan,
hogy az a csúnya fiú komolyan
rajong-e, fáj-e: kisebb őrület
gyártotta egykor az isteneket:
ő szentség lett, testetlen ragyogás,
én meg egyetlen, titkolt vacogás.

 

 

 

176.

Az ördög imái

S mindez azért volt, mert a megvetett
érzékiség, a titkolt, rettegett,
amely rajtam már úgy uralkodott,
szépűlni akart bennem. A titok
megint álarcot vett: két emberét
éltem, két ember külön életét,
fényt-árnyat együtt, nappalt-éjszakát:
a sötét rész rejtegette magát
és be akarta bizonyítani
(ami igaz), hogy az ő álmai
különbek a fényéinél, s ahogy
az ellentéteibe átcsapott,
egyszerre – a szerelmet, a gyönyört
ismerve már – úgy hódolt, tündökölt,
hogy a szegény, sápadt eszményiség
elfogadta, mint szövetségesét,
mialatt engem mart a bűntudat,
hogy az ördög súgja imáimat.

 

 

 

177.

Meccs a folyosón

Tízperc, folyosó. Komor hitviták
dúltak köztünk, vérfagylaló csaták.
„Tudsz ördögül?”, tört rám Gulyás Pali,
„Dante tudott!”, s kezdte a pokoli
idézetet: „Pape Satan, Pape
Satan, aleppe…” – „Sátán Ülepe,
óh Hős,” bókoltam, saját viccemet
vágyván elsütni, „mondd meg: ha lehet
görög verset fordítani, hogyan
rímelne Homérosz magyarosan?”
Pali rám fogta az Odysseát:
„Andra moj ennepe, Múza polütropon!”
De: „Ronda moly ellepe, Múzsa, polip-rokon!”, –
pajzsom kivédte. Nagy gyűrű diák
leste röhögve, mit hoz még a meccs,
de Nietzschén túl, Zolánál, belerecs-
csent a csengő a zord párbajba, és
ropogva rázott kezet két vitéz.

 

 

 

178.

Mi felé?

Mialatt fény feszített, vágy s zene,
rémülten jöttem rá valamire:
Úristen, hisz én semmit se tudok!
Bolond Istóknál bolondabb vagyok
a földön: nem ismerem, vagy alig,
az élet legelemibb dolgait,
ügyrendjét, szokást s hivatalokat,
a köznapot: hogy számomra szavak
csupán, akár – mondjuk – a római
pápa, a világ intézményei:
megye, miniszter, tőzsde, árvaszék,
térparancsnokság nekem soha még
semmit vagy csak majdnem üres ködöt
ha jelentett: s hogy én menekülök
a tények elől: álomként lobog
körűl a való: csak érzés vagyok:
roppant vitorla, egy pici magé,
s ezer szél fúj – De hova? Mi felé?

 

 

 

179.

Közben a tücskök

Közben a tücskök, egész nyáron át!…
Mint az örömük, építi magát
életem sok emléke, nagy s kicsi.
Nem is lehet sorjában mondani:
villan a kép, ugrik, furakodik,
kapcsolja, hívja jövő társait,
a másik messze mögötte marad
s onnan szól közbe: minden pillanat
– amelyben él, az idő szálaként –
együtt érzi az egész szövevényt
s az egésznek akar beszélni, mint
azok a részeg tücskök odakint:
mind a magáét zengi, hirdeti,
a maga tudományát: szavaik
éj-nap némán is úgy zsivajganak,
úgy feszítik lelkemet, tollamat,
hogy már régen nem a réti zenét
kótázom, hanem ezt, – a magamét!

 

 

 

180.

Az első külföld

Az első külföld! Front s határ felett
bátran vitt már térkép és képzelet:
kalandor vágyam Kínát, Indiát
járta, jó volt hát, hogy most legalább
Bécsig eljutott. A személyzeti
jegy és Kálmán bácsi fillérei
vittek nyugatra. De az Ostbahnhof
nyüzsgésében, amikor otthagyott
Zoli, szegény, akit mint katonát
kísértem s akinek rögtön tovább
ment a vonatja Königgrätz fele
(Hradec Kralové volt a cseh neve):
mondom, hogy ott álltam az iszonyú
ár-apályban, szívem összeszorúlt,
s mint idegen szótárba tévedett
hazai szó, vagy egy Marsra kitett
Hold-lakó, úgy éreztem magamat…
Kí-sér-te-tek!… De csak nem bántanak?!

 

 

 

181.

Tárgyak és feliratok

Ődöngtem az idegen perronon,
s nem tudtam mihez fogni. Megafon
bömbölt a háborús nyomor felett
órát, parancsot, városneveket,
számomra semmit. Cél és értelem
megállt, megszűnt? Hordárok. Senki sem
értett, hiába szóltam. Jól tudok
németűl: ők nem tudnak? Lassudott,
meghalt az élő élet… Képek!… A
vasút még ismerős volt; de hova
innen, és hogyan? Szemem végül egy
táblára esett: „Trinkwasser”, s kerek
drótputtonyra: „Für Abfälle”… Amit
emberek nem, betűik, tárgyaik
mégis elkezdték!… Barátkoztam a
feliratokkal. Nyelvtan, logika
segített… Mentem… Tíz Perc? Annyi se
telt bele, s már vitt az Elektrische.

 

 

 

182.

Az utca tanítása

Az utca gyorsan tanított. Ahogy
imént a „Hulladék” feliratot
kitaláltam, noha csak az igét
tudtam a szóból, olyasfélekép
világosodott sok mindennapi
kifejezés. Ismert, iskolai
főnévből jó volt rájönni, hogy a
möbliertes Zimmer bútorozott szoba,
meg hogy a Ring, noha gyűrűt jelent,
nyilván Körút is… Graben? Parlament?
Ott járhattam!… Ebédre vettem öt
illusztrált verset: gangeszi fák között
tündérlányokat, öt képeslapot, –
s láttam, hogy mégsem a Marson vagyok:
csak gyakorlat kéne, egész kicsi,
nyelvkészségem eleveníteni…
Este Bahnhof, majd gyors, Debrecenig…
Nézegettem a Gangesz lányait.

 

 

 

183.

Nyár újra, nyár

Nyár újra, nyár… Madarat tömtem. A
templomban imádkoztam a csupa
vénasszony-gyülekezetnek. Vigan
raktam a cséplőgépbe az arany
kévét. Izzadtam, mint az aratók,
s ástam a kertben kacsaúsztatót.
Fogtam be rajt, fejemen drótsisak,
és ürítettem kast, kaptárokat:
a hangyasav már úgy átitatott,
hogy húsz méhcsípést föl se vettem. Ott,
a méhesben, olvastam, görögűl,
a Béka-egér-harcot. Gyönyörű
bogarakat gyűjtöttem. Napra-nap
megcsodáltam a tanító urat,
az ezermestert, s hallgattam a rét
zsongását, s éjjel a csillagzenét…
S máris ősz lett!… És debreceniek
váltották le a becsi tücsköket.

 

 

 

184.

Isten

Sokszor tűnődtem: vajjon hiszi pap
bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak
volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt;
sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt
újat találnom, néha, valami
új szempontot, ő csak örűlt neki
s nem háborgott, de maga segitett
táplálni fürkész ösztöneimet.
„Fiam”, mondta, „bármennyire igaz
az Úr igaza, mi mindig csak az
ember agyával elemezzük, és
jogunk és tisztünk a kételkedés.
Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik,
ha maga termi próbaköveit
a hit s az ész; minekünk nyereség,
ami másnak szégyen és vereség.
Mások: érdek; légy te: érdektelen;
s az út végén találkozol velem!”

 

 

 

185.

„Őt dícsérni!”

Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én
magam voltam Ő, tartalom s edény,
bár már nem hittem. A tisztelete,
hogy imádni kell, az lett, ellene,
a legfőbb érvem. Mért van a világ?
„Őt dícsérni!” De hisz ez szinte vád,
sőt rágalom! – És láttam magamat,
amint, Örök Ész, Erő s Akarat,
Napokat görget alkotó kezem
a semmiből: óh, mily félelmesen
nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi!
„Hogy dícsérjenek?” Még tiszabecsi
léptékben is groteszk volt a dolog,
de belementem: jó, Isten vagyok,
én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik
hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit?
Azok bókoltak: „Urunk! Glória!”
S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia!

 

 

 

186.

„Mi vagyok én?”

Pfuj, nevetség! – folytattam iszonyú
dühben, szégyenben. – A ti nyomorú
éneketekkel kábítsam magam?
lantotokkal, mitekkel? Komolyan
hihették bármily vezéreitek,
hogy érdekel a hízelgésetek,
sőt, hogy elvárom, én parancsolom,
s kegyemet is úgy adom, nem adom,
ahogy ti hálálkodtok? Micsoda
szemtelenség, mily sértő babona
azt hinni, hogy aki mindent alkotott,
az Örök Szellem tiáltalatok
magát kívánja tömjénezni?! Mi
volnék én, ha ez igaz lenne, ti,
porszemnél is porszemebb porszemek,
ti, perc bolhái, vakság s őrület:
mi vagyok én? Felelj, bősz butaság:
tieteknél is szörnyűbb hiuság?

 

 

 

187.

Szeretet

Rettenetes izgalomba hozott
a képzelt vita. Vad nyár lobogott
köröttem, a fény szétvitt-röpitett
a mindenségbe; s mert a képzelet
úgy megnagyított, gúny és megvetés
gyúlt bennem papok és templomok és
egyházak ellen: hisz az Istenit
törpítik csupán, azt szégyenitik,
úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás
az álmuk is, égi rágalmazás
és földi terror, tipornivaló.
Mennyi kárt tettek, mily irtóztató
vért ontottak már! Megtorló harag
emelte karom, hogy pusztuljanak –
De rigó fütyült, és rezzent a kép:
a kertben álltunk, s nagybátyám kezét
láttam lebegni a fejem felett:
„Legfontosabb, fiam, a Szeretet!”

 

 

 

188.

A vasúti tavak

A vasúti tavak még évekig
a játékom maradtak. Partjaik
meredélye, a gyepbőrű homok
sárga húsa iszonyú, álmodott
szakadékokká süllyedt. Odafenn
hasaltam, s lent ringott a végtelen
tenger. Béka ümmögött. Az a nád
túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát
(pár méternyire tőlem) Afrika
földje szikrázott, sőt Amerika:
szitakötők, kagylóhéj-gőzösök
úsztak-röpdöstek partjaink között,
s időnkint, ami kezembe akadt,
kozmikus meteorok, kő, vasak,
féltéglák ágyúztak bele a kék
zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég
kisímult az utolsó vízgyürűn,
s a béka megint azt mondta, hogy: Üm.

 

 

 

189.

Ami nem én

Nagy diák voltam már, de gyermeki
lelkem nem változott. Ha valami
tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa:
kigyúltam, égtem benne. Ahova
néztem, harmatként fölivott a táj;
felhő árnyéka, szentjánosbogár
lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt
magamból, úgy eltűntem a kuvik
hangjában, úgy bujtam a föld alá,
gyorsírásjelek kunkoraivá
úgy átváltoztam, hogy mint remete
éltem csak, vendég, vagy mint annyi se,
a társaim közt. S mert mindez gyanús
lehetett volna – és mert komikus! –
mesterséges józanság súlyait
raktam a figyelmemre: el ne vígy,
parányi szellő!… Igy meg, ami nem
én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem.

 

 

 

190.

Hát: ami nem?

Az voltam hát, ami nem? Fénybogár
lámpása? Nem. Felhő? Nem. A határ
roppant íve, és gyorsírásjelény? –
Együtt lüktettem a föld kerekén
mindennel, ami csak jött, ami csak
belém ütközött, tény és gondolat,
és tény visszája és gondolaté,
s ha füleltem a szellemek felé,
mindnek én súgtam gondolatait,
örvendve, hogy bennem vitatkozik
magával a Mindenség… – De hiszen
valószínűleg mindenki ilyen,
löktem el egy-egy gyanút: én egész
rendes vagyok, szabályos képlet! – És
csak csodálkoztam, mikor valaki
idézte ezt-azt, és hogy én neki
magam mondtam… Óh, Örök Párbeszéd,
mi vagy másnak? Nem-értett töredék.

 

 

 

191.

Házunk barátja

Baudelaire lakónk, házunk barátja lett.
„Mindig búsúlt?…” – nézte a metszetet
anyám, a költő arcképét; s ha a
lelkeit hívta, ahogy Mamika
vagy Ferenc József, már Baudelaire is ott
volt közöttünk s ő is türelmesen
koppintgatott, – egy: nem; kettő: igen, –
sőt nagyon jó válaszokat adott.
Néha én is leültem a kerek
asztalkához. „Kérdem a szellemet:
fogom-e verseit fordítani?”
„Fogod!” „S jól?” „Jól!”… Jó ilyet hallani,
ilyen biztatást… Hét év mulva, hogy
kész lett a magyar Baudelaire, nem jutott
eszembe a jóslat… De anyuka
előtt rég szent volt a költő szava:
egy tyúkunk eltűnt s ő Baudelaire-en át
rögtön lefülelte a tolvaját!

 

 

 

192.

A kerítő csatái

Mindig újra kezdődött a csata.
„Félsz?” „Nem!” „Dehogynem: csak szégyelled a
gyengeségedet!” – Óh, a hiuság! –
Előbb őt vette cinkosúl a vágy,
a kisértés, vele bátoritott,
majd, beletörve, hogy gyáva vagyok,
a vallomással mintegy pajzsomat
szedte le rólam: „Légy hát, aki vagy,
s amit bátran nem, tedd, mint gyáva, tedd
nyugodtan, hisz nem tilt a szégyened!”…
Érted ezt, Lelkem? – Ma már érted! – És
emlékszel még, mennyi új szenvedés,
hány év, mily hosszú előkészület
vállaltatta csak gyönyöreidet,
a testünkéit? Pedig az is a
te szolgád volt: a Kerítő maga
szintén te voltál, te, legfőbb titok:
ami csak vagyok, általad vagyok!

 

 

 

193.

Új rokon

Megint Becsen… Új rokon, Halmiból!
Biciklin járt, és ahol épp utól
érte az este, szállást kért s kapott.
Szép, okos fiú, jogász, sakkozott
és gyorsírt. A parasztok életét
tanulmányozta, mondta, a megyét…
Varga Árpádnak hívták, s mostoha-
fia volt Etelkának, (aki a
népregéket olyan álmatagon
olvasta nekem egykor, Gyarmaton)…
Féllába később a fronton maradt,
s ő járásbíró lett… Pár nap alatt,
míg nálunk pihent és szórakozott,
nagyon megtetszett… És ősszel, ahogy
hazakerűltem, megint valami
új eszközzel próbáltam fejteni
titkot, érteni világot, hazát:
szaglászni kezdtem a statisztikát.

 

 

 

194.

A Mese nevei

Legtöbbször valami könnyű burok,
láthatatlan fénygolyó boritott,
óriási, lebegő buborék;
s nem tudtam róla! Valaha mesék,
kisértetek, boszorkányok, csodák
szőtték érzékeny álomanyagát,
de a Mese, egyéb nevek alatt,
továbbra is alkatrészem maradt,
csak most úgy hívták, hogy Művészet, és
Világnézet, s Legújabb Föltevés,
hogy Haladás, Modernség, Kritika,
Szabadszerelem, Szociológia,
hogy Istentagadás, Realitás,
Pozitivizmus…: akadt neve száz
s ezer annak, ami én, mindig én
maradtam, a lelkem-gyártotta fény:
börtönömnek, mit – volt rá, vagy nem, ok –
bármely perc mindig körém csukhatott.

 

 

 

195.

Sugártörés

Bármelyik perc: nem tudhattam soha,
mi valóság és mi fantázia
körülöttem: a burok lebegett,
tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet
röpdösött benne: anyagtalanúl,
láthatatlan-tapinthatatlanúl
gurúlt velem a védő csillogás,
a szakadatlan képhamisitás,
a buborék, a lélek, lépteim
szerint, engedve bármilyen kicsiny
nyomásnak, mozdulatnak, ingatag
hiedelemnek, minden gondolat
lehelletének, s az icipici
sugártörés, amellyel falai
a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan
zavart teremtett, hogy mindúntalan
ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért:
mást szidtam a tévedéseimért.

 

 

 

196.

Délutáni gyors

Hogy nem vesztem el Bécsben, biztatott,
s úgy kezdtem használni a vonatot,
mint olcsó, házi fuvart. Apa már
főmozdonyvezető volt s Pestre járt,
én meg, főkép nyaranta, minden ok
nélkül, csak azért, mert utazhatok,
fel-felléptem a gyorsra, délután
kettőkor, s a zöld fülke pamlagán
Dosztojevszkit olvastam, Karcagig,
Kisújszállásig. Akkor egy kicsit
mászkáltam a könyvpavillon körűl,
a perronon; (egyszer, véletlenűl,
így vettem meg Tóth Árpád kötetét,
a Lomha gályán-t;) azután a szép
pesti ellengyors hamar befutott,
s estére séta zárta a napot,
otthon, az erdőn, s vers és szerelem –
Mégse tetszett sehogy az életem.

 

 

 

197.

Utazni!

Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan!
Verseket súgott a részeg iram…
„Szállok!”… Leengedtem az ablakot,
s míg sín s kerék szédűlten kattogott,
kihajoltam a szélbe. A vonat
eggyé vált velem, s belül mind vadabb
ujjongás vitt, röpített, őrjitett:
forgó tájak zsúfolták szememet,
és nem tudtam betelni semmivel,
földdel, virággal, ég ligeteivel,
bakterházakkal, ringó, suhanó
állomásokkal, mennybemutató
templomtornyokkal: óriás szivet
adott a vágy a magamé helyett
a világot ölelni… Vitt a gyors,
én meg, ahogy a sín üteme szólt,
skandáltam – mit? A semmit. Szavakat.
Végtelen, üres anapesztusokat.

 

 

 

198.

Országok és évezredek

Könyvek, széthurcoltatok a világ
minden részébe! Óh, hány agyon át,
hány lelken át, poklokon-egeken,
hányszor és hová, s mily szeszélyesen,
vittetek! Formát és gondolatot,
tükröt elém hányat tartottatok,
s mily sokfélét, mutatni, mennyivel
dúsabb ez az élet, mint az, amely
a külső létben belénk ütközik!
Sokszor csak rosszúl (vagy jól, de alig)
értettem rejtelmes szavaidat,
Szellem, te szent, te szárnyaló, s a nagy
álmokból, melyek országok felett
röpítettek és tűnt évezredek
romjai mögé, néha semmi más
nem maradt, csak egy zavart látomás, –
s a betűzést, szöveged fejteni,
hányszor kellett előlről kezdeni!

 

 

 

199.

A teremtett Isten

A könyvtár volt a hazám, édenem. –
Egyetlen, óriási Értelem
sugárzott benne. Amit tér s idő
ezer aggyá, millió szenvedő
ideggé, sorssá tördelt, itt megint
összeállt, és elmondta mind a kínt,
el a gyönyört, ami a nyomorúlt
egyén, az élet, a ma és a mult
lelkén átfutott. Az emberiség
így teremti legújabb Istenét,
a méltót, a végsőt, az igazit,
mialatt magával vitatkozik,
vagy, ha van isten, rajta-kívüli,
saját magát így nyilvánítja ki,
bennünk, általunk – gondoltam, – s ijedt
szívvel kerestem jövő helyemet
a szolgái közt, akik oly nagyok:
szentek, angyalok és arkangyalok.

 

 

 

200.

A Könyv párbajai

A könyvtár is vita volt és csata,
de más, mint a köznapé. Az buta
és hazug: az élők a hasznukat
nevezték Igazságnak, sunyi, vad,
csapdanyitó és bilincscsörgető
érveik mögött zsarnok cél s erő
leselkedett. A Könyv párbajai
másért és máskép folytak, valami
Pontosabb Igazságért. Az tele
volt érdekkel, és a bandák hite
adta hatalmát. Ez érdektelen,
és túlmutatott a személyeken.
Az rombolta a tekintélyt, de csak
a másik portán, s csukta az agyat,
mikor nyitotta. Itt a Gondolat
maga vizsgálta magát, és szabad
maradt, s ellenfélként is jóbarát…
Óh, hol vagytok, becsületes csaták?!

 

 

 

201.

…mi van Nyugaton

Szöktem, külföldre, megint, kifelé,
mihelyt lehetett. Hradec Kralové,
ahol a bátyám katonáskodott,
hamarosan értelmes célt adott
a Céltalannak… Ott láttam, milyen
hasznos tolmács lehet két idegen
között egy harmadik nyelv; s amikor
hazakerűltem, szégyeltem, hogy oly
csúnya Debrecen, hogy oly elmaradt,
s úgy néztem az alföldi falvakat,
mint aki tudja, mi van Nyugaton…
Máskor meg, ha már úgyis vonaton,
rögtönözve elmentem Grácig: a
határ nem volt gát a Monarchia
népei közt!… Ott egy lány segitett
megenni – Ágnes – a kenyeremet,
a hazait, a szárazat: …igen
rossz koszt járta már, s nem volt egyebem.

 

 

 

202.

Elárvúlás

Robot és átok lett minden, amit
más rótt rám. Órák s vizsgák nyűgeit
könnyen vettem, de azt már nehezen,
hogy oly szegény, oly szűk az életem,
s még nehezebben, hogy, ha más nem ért,
csatáznom kelljen az igazamért.
Voltunk modernek négyen vagy öten
s hadszínterünk folyosó, tanterem,
önképzőkör: nemrég még bősz csaták
közt védtük Verlaine-t és Szekfű Gyulát
s mikor az egyetem megrótta, nagy
köszöntővel hódoltunk Adynak, –
de a lármának hamar vége lett:
félévkor kettes magaviselet
s egyéb ilyesmi… Untatott a harc;
Ady nem felelt, bántott a kudarc:
félrehúzódtam… Dögölj meg, világ!…
Magam voltam már, dacos árvaság.

 

 

 

203.

A Nagyerdőn

A Nagyerdőn, hol most a klinikák,
a rejtekeim álltak, dús akác-
cserjék, irtások utóda: oda
húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa
tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha
átvergődtem vállmagas sűrüjén,
homoktisztás várt bent, a közepén,
meg egy belűlről lugassá nyesett,
terebély bokor: zöld árnyként esett
át lombján a fény. Ott, félmeztelen,
sokszor hevertem, könyvön, verseken,
jövőn tünődve, őserdőn, bolond
istennőkön, elnézve, hogy bolyong
lábam ujján a hangya, s hogy lebeg,
agancsával égnek, a tölgyesebb
erdőrész felé a szarvasbogár, –
s nem szűntem örvendezni magamon,
hogy ami tetszik, azzá változom.

 

 

 

204.

A Régi játék

Régi játékom volt ez. Mint gyerek,
éreztem már, hogy minden lehetek,
ha akarom. De most akarni se
kellett: a perc unott véletlene
éppúgy rávett, mint a kíváncsiság,
a félelem deleje, vagy a vágy,
vagy a nyíló, repeső képzelet,
hogy a másik, hogy a kettő legyek,
én meg a tárgyak, én meg az, ami
foglalkoztatott. Tavasz rügyei
bujtak az ágból? –: már bodorodott
zöld húsomból a bimbó! És ahogy
tetszett néha, mily tárház tündököl
bennem, mily élet, mily zsúfolt tükör,
sokszor úgy féltem, hogy nekem talán
nincs is egyéniségem! Tétován
néztem szét: színház vagyok, tarkaság,
de nem üres-e nélküled, Világ?

 

 

 

205.

Szégyen

Ha rámjött (szelíd nyavalyatörés
vagy ideggörcs) ez a bűvölet, és
más is volt jelen, bezártam magam.
Ezért lettem lányok előtt olyan
félszeg: titkoltam, ami szoritott
s noha úgy fájt, mégis boldogitott:
resteltem a nagy érzést, komikus
kiszolgáltatottságomat, a hús
vágyait, bűnét, az izgalmat, a
bizonytalanságot, az ostoba
kényszert, a cselekvést, a vereség
előlegezett kínját, szégyenét:
úgy resteltem, hogy még egy parti sakk
is vacogtatta a fogaimat:
úgy szégyeltem minden személyeset,
lelkendezőt, imbolygót, kéteset, –
úgy szégyeltem, hogy… költő lettem, és
életem ma is gyerekeskedés.

 

 

 

206.

A Megszűnt Én

De ha nem látták, vagy ha szeretett,
aki látta a kényszereimet,
aki előtt nem szégyeltem magam,
az előtt sose titkoltam, hogyan
kábít, mennyire szétszed a világ:
mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át
tudatom a tárgyakba, második
személyekbe, mily ősi-primitív
áram visz, sodor ma is, éppen úgy,
mint amikor még sárkány, szél, vasút
voltam, vagy, később, napfényes határ,
tücsökdal, csillag és szarvasbogár,
minden, ami megtetszett, – az előtt
ma se titok, hányszor szétrepülök
a semmibe, – merevűl a szemem,
szívem lassúl, – és üres testemen
hogy zúg át oly istenek gyönyöre,
akiknek a Megszűnt Én a neve.

 

 

 

207.

Elmulasztott Ébredés

Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
játék komoly volt: rácsa, kapuja
csillant, nyílt, aztán valahogy megint
eltűnt mindig a tüskelabirint
mögött a boldog Kert, az Édené,
ahová, jövőm kincsei közé,
úgy vágytam legalább belesni már…
Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam, – aki vár,
ami ott vár, az arany alma, a
tündér s többi áhított csoda
ébredjen végre és ébresszen: óh,
túlhosszú álom, mutasd a való
gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
volt a titok, hogy nem hihettem el:
oly közel a Kert, hogy boldogtalan
kételyem maga zárta csak utam…
Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
– Fent volt, s vártam, hogy keljen a Nap!

 

 

 

208.

Titkos párbeszéd

S ha igérném, hogy ma odamegyek?
– Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örűlnél? Mennyire?
– Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
– Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
– Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
– Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
– Hogy eddig csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
– Félelmes az isten ígézete!
Utad leszek tőle a föld felé.
– Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
– Még a boldogság is rettenetes!

 

 

 

209.

A lélek ellen

Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött
minden gondolat; s vele, benne nőtt
az igazság igénye. Szellemem
ugyanekkor célt kívánt. Könyveken,
elméleteken rágtam át magam,
hogy értsem végre, tudjam, pontosan,
az érthetőt, tudhatót. De amit
megláttam, a bőrét, a bőreit
cserélte folyton, s új nevek alatt
értelme a megúnt titok maradt;
úgyhogy amikor a Matériát
kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy
volt a kétely tétlen kincsei és
dac, a szegény test daca, tüntetés
a túlsok lélek ellen, büszke düh:
a szellem fogott vele keserű
ostort magára, lángolt, prédikált:
hasznot követelt és terrorizált.

 

 

 

210.

A visszatért Túlvilág

A Túlvilág, melyet hessenteni
igyekeztem, átvilágítani,
hogy szétrebbenjen, leleplezni, hogy
csak kép és árny, foszlott, ingadozott
s eltűnt, az Első Mythológia,
a papi, s én majdnem rösteltem a
túlgyors diadalt, hogy az Isten oly
könnyen meghátrált. Észszerű, komoly
világ vett körűl. Eleinte csak
mi laktuk, ketten, Én és az Anyag;
de az Anyag Tulajdonságai
és a lélektan istennélküli
nevek alatt éppoly hamar megint
visszahoztak mindent, s lett újra Kint,
lett újra Bent, lett metafizika
és térdhajtás, – csakhogy most rögtön a
bőrömön túl kezdődött, igen, ott
kezdődött már Túlvilág és Titok.

 

 

 

211.

Menekülés

Sóváran néztem a primitivek
boldogságát s az egykönyvűeket,
de, tudtam bár és jól tudtam, merev
szabály szerint, működő képletet
anyagra, fejlődésre, bármire,
az osztatlan szabadságot sose
kívántam úgy, mint akkor. Valahogy
ösztöneim ellen acsarkodott
bennem az ész, azok meg ellene:
így aztán, mikor a dolgok szive
hívott döntésre, kivételeket
állítgattam fel, pót-tételeket,
szerettem így, érveltem úgy, csupa
ellentmondás és csupa logika:
láttam, mi tud csak erőt adni, de
az árába nem nyughattam bele
s lelkem, mert győznie nem sikerűlt,
végleg a költészetbe menekűlt.

 

 

 

212.

Készséges halhatatlanok

Voltak nem-földi barátaim. A
többiek, osztálytársaim, csupa
élő, halandó fiú volt, tehát
kényeskedő és önző társaság:
nem rendelkeztem velük… Azokat
ellenben, a halhatatlanokat,
hívnom se kellett s jöttek; (bár, igaz,
többnyire csak a félvérek, meg az
alsóbbrendűek, Pán és a Faunok)…
A Nagyerdőn át patás Centaurok
kísértek Pallagra, s egy Őzike
(utóbbi oly szép, hogy csak hitrege,
csak az lehetett!); a fákból Dryád
bujt elő; s a Párkák zord hármasát,
Klothót és Lacheziszt és Atroposzt,
naponta láttam… Kalypszót viszont
csak képeken, úgy szerettem bele…
Kalypszó: nem gyönyörű a neve?

 

 

 

213.

Gilgames és barbárai

Később barbárok is vonzottak. Úgy
megszerettem például Enkidut,
a babiloni vadembert, ahogy
Prometheust és a Ciklopokat. Ott
voltam a réten, mikor a nemes
király, másik barátom, Gilgames,
elibe küldte a Városi Nőt,
hogy még kint, Uruk falai előtt,
megrontsa a hőst. Tudtam, hogy mese,
de egész sorsát átéltem vele:
nehéz erejét, a gyermeki agy
bámész mozgását, nagy szíve riadt
döngését; mint ő, értettem a fák,
állatok és a szellemek szavát;
s mikor kikeltünk a nő hatnapos
kapcsából, mint ő, az én mámoros
lelkem is szégyenkezve zokogott:
elhúzódtak tőlünk az állatok.

 

 

 

214.

Kalypszó

Kalypszó istennő volt. „Rejtelek!”,
„Titkollak!”, súgta, és ez lehetett,
ez az igéret a nevében a
legfőbb varázs: a Szerelem maga
vállalt, s biztatott, hogy nem árul el.
Egybe is kötöttem mindenkivel,
aki nő volt, szép s ismeretlen. Óh,
hány sugár szőtt, s hányat te, ragyogó
káprázatom! Ha a Nemzetiben
új csillag tűnt fel, dobbant a szivem:
mint te, az is csak név volt, puszta név,
de, hogy nem láttam, a tény épp elég
ürügy eggyé-álmodni teveled,
hiszen téged sem ismerhettelek,
mégis szerettél… Kalypszó, Titok,
óh, szűntelen játék, te, álmodott,
ma is te vagy a szövetségesem:
szégyelek élni… Rejts el, Rejtelem!

 

 

 

215.

Szentírások Népköltészete

Gilgamesék kőbeírt eposzát
a Nagyerdőn olvastam… A királyt
azért szerettem meg, mert Enkidut
szerette s úgy siratta!… Sok hazug
ábránd után vad vígasz lett ez a
vígasztalan, teljes tragédia,
és roppant tárház nyílt elém vele,
a Szentírások Népköltészete,
képzelet, amely nem kívánt hitet,
a szörnyeiben mosolygó Kelet.
És ez egészen enyém volt, enyém,
teljes Igazság, mert csak Költemény,
mert fürkész, mert érdeknélküli és
mert oly sötét. Valahogy az egész,
ahogy én, még emberelőtti volt,
s hangjában oly szörnyű-fekete-zord,
mint egy még-régibb s nem-szent biblia.
Az is volt, Ősök Ősének szava.

 

 

 

216.

Enkidu üzenete

Míg Enkidu élt: keze a kezem,
szíve a szívem! Az érzékiség
csömörében egy vadbika tökét,
ahogy kivágta, forrón, véresen
csapta bele az égi Szerelem
arcába. (Óh, énbennem is milyen
dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős
mily könnyen sírt (akár én!); és erős
testét (mint otthon húgomat a láz)
hogy megszállta a lassú sorvadás:
nagyon a rokonom volt!… Mamika
módján (egy lyukon át) hallotta a
sírok lakóit, s férges álmai
jöttek – De, jaj, mikor már ő beszélt
a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért:
csak akkor hittünk, borzadva, neki,
és kirohantunk – van-e még remény? –
a sivatagba, Gilgames meg én.

 

 

 

217.

Sivatagban

Nap szólt: „Kik vagytok, csont-bőr vándorok?”
A hideg éj: „Fogatok nem vacog?”
Száz tüske: „Nem fáj?” Vad kövek: „Hova?”
Förgeteg évek: „Megállás soha?”
S mind együtt: „Arcotok szél cserzi ki,
térdetek mint a teve térdei,
mért futtok, férges hús, ti, szomorú
lelkek, mi rém űz, milyen iszonyú?”
És mi feleltünk: „Lelkek, vándorok,
hogyne vacognánk, sebző ostorok
hogyne vernének, napfény, jégeső
hogyne cserzene, szúrna tüske, kő,
hogyne futnánk, s mint teve térdei
hogyne volnánk, vagy mint föld férgei,
hogyne futnók a Rémet, Iszonyút,
mikor láttuk meghalni Enkidut!”
„Ezért futtok?” „Előle!” „S még miért?”
„Futunk, ha van, az Örök Életért!”

 

 

 

218.

Verkli

Közben háború és hétköznapok.
Könyvek. Szerelem. A verkli forog.
Könyvek. És tavasz. Hajnalka beteg.
Erősebb minuszos szemüveget
rendel az orvos. Nyár Tiszabecsen.
Béber bevonul. S megint szerelem.
S to glükümálon, és kórházvonat.
Egy ápolónő ópiumot ad.
S könyvek megint, Peer Gynt, és új mozik,
s a sötétben két szem találkozik,
s őszi hold kél, szívek zűrzavara,
s óh, égő avar esti illata!
Aztán Soracte stet nive candidum.
S varjú mondja: Kár, s ágyú bőgi: Bum!
S könyvek, szerelem és könyvek megint,
és verkli bent és verkli odakint…
S Hang kérdi: „Hol vagy, végső értelem?”
S felel: „Túl az Égverő Hegyeken!”

 

 

 

219.

A Halál Tengere

Égverő Hegyek. Lent szűk alagút.
Ott találtuk Szidari Szabitut.
Gilgames szólt: „Istennő, átjutok?
S ott mi vár?” „Menj: hét év, és megtudod!”
Zegzugos, sötét akna nyílt elénk.
Mentünk. Egy év kioltotta a fényt.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd. És elmult a második év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. A harmadik év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. A negyedik év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. Az ötödik év.
Mentünk. Nagymessze az akna sötét
végén fénypont gyúlt. A hatodik év.
Mentünk. Hét év. Kiléptünk! – És, ime,
előttünk állt a Halál Tengere.

 

 

 

220.

Ébredés

A világ döglött. Mért? Ki így, ki úgy
magyarázta. Nyolcadikos fiúk,
hetedikesek álltak sor alá.
Igyekeztem nem gondolni reá,
hogy engem is érhet baj, valami.
Már az olasz frontról jött meg Zoli,
ifjú zászlós; aludt, alig beszélt;
végigolvasta a Vanity Fair-t:
„Kitűnő!”, mondta, és ment, vissza. Oly
szófukar lett, oly egykedvű-komoly,
hogy ijesztett. Mit vártam? A csodát,
a hírt, hogy mindez agyrém, butaság:
háború nincs, nem is volt, nem igaz!
Rémálom? Óh, én jól tudtam, mi az:
majd felébredünk!… Nekem más, Ady
s Babits volt fontos, és nem a hadi
érettségi… No de ébredtem is:
kezemben puska, a ruhám komisz!

 

 

 

221.

Csakhogy jutalmul

Akkor ijedtem meg csak igazán!
Tündérálom lett, bármi rakta rám
addig a bilincseit; mert ez, ez,
ez a robot, ez a rettenetes,
– éreztem – ez a vég. Mint számüzött
esengtem vissza, és könnyek között,
könyveimhez, az osztályba, haza,
de legfőképen Dienes Kata
szobájába. Aztán, átkozva, hogy
itt csak egy segít, az, hogyha tudok,
tanúlni kezdtem… S kínod segitett,
kényszer-dac, te, te kétségbeesett:
lebírtál börtönt, poklot, ördögöt
s rangelsőként végezted hatvanöt
önkéntes közt a tiszti iskolát,
csakhogy jutalmul tíz perccel tovább
láthasd naponta még, akit szeretsz,
Szabó Lőrinc hadapród tizedes!

 

 

 

222.

Semmi és Soha

Be más lélek volnék ma, ha, amit
annyiszor megálmodtam, fényeit
benned is gyujtva átcsap elbüvölt
testünkön az a láng, mely a gyönyört,
megosztva, csak növeli! Át, igen,
és akkor! Ha rögtön a végtelen
békét adja, vágy, lelkifurdalás,
sőt semmi helyett a teljes varázst
adja a boldog első szerelem!…
Tavasz üdve, valóság: szüntelen
azt siratom!… S te, te csak alkalom
lettél a veszteségre: én tudom
talán a legkevésbé, ki-mi vagy:
káprázatom voltál csak, s mialatt
szőttelek, el is eresztettelek:
te akartad így, s így lett a neved
s ami lehettél volna valaha,
így lett lassan mind Semmi és Soha

 

 

 

223.

Mit szóltam volna?

Vajjon mit szóltam volna, ha tudom,
hogy kik kísérnek majd az utamon
s kik maradnak el? Hittem volna, ha
rámutat egy kéz egy kis falura,
hogy ott egy lány, már asszony, s gyermekem
attól lesz, kettő? S hogy, amit sosem
vettem, vehettem egész komolyan,
van tündér, és királylány, csakugyan?
Hol voltak? S hol ti, drága többiek,
kik szerettek, akiket szeretek,
mik voltatok és mit csináltatok,
amikor én még dehogy rajtatok,
csak álmokon tünődtem? Még kivel,
s mint szél a hímport, hova visz, kever
röpítő sorsunk? És mi lesz a vég?…
Tücsökdaltól szárnyal a nyári rét
és megint virít… Virágok, szivek,
bocsássátok meg az életemet!

 

 

 

224.

Ez már kereszt

Mi voltam? A szivacs szomja. Nehéz
vonzások álma. Vagy emléke? Kész
elmélet, mely, ragasztott szárnyait
zuhanni látva csak csodálkozik.
Bizonytalanság, s düh miatta, dac;
befelé sajgó, szüntelen panasz:
kagyló-lélek, melynek kérge ha volt,
héja, legfeljebb kölcsön. A legutóbb
olvasott könyv óriás szavai
és törpe tapasztalat. Piaci
kofák között szokrateszi vita
s megfutamodás: a tett undora.
Sok félreértés és még több magány.
A kétely merengése önmagán
s a világon. És gyönyörvágy, melyet
bő vér szít és még bővebb képzelet,
majd önvád tapos. Mi voltam? Ez, és
ez már kereszt és megfeszíttetés.

 

 

 

225.

Gyász-zene

Legnagyobb szomorúság, csak a te
mérgeid üdítettek. Gyász-zene,
saját kínodba némuló, veled
szállt csak gyötört szívemre enyhület,
tragédiák, külső feketeség,
csak ti födtétek el a magamét,
csak te, csak ti, – valami Végzetet
akarhattam, azt hiszem, veletek
rettenteni, észretéríteni,
megbélyegezni, talán Őt, aki
(bár létét is tagadtam) szüntelen
játszott, iszonyú partner, ellenem:
így vitt pokolba minden égi út,
így lettem én is egyre iszonyúbb:
csak sírni volt lelkemnek ereje
s a cselekvést rágalmaztam vele,
így büntetve saját eszeveszett
gyöngeségemet s – tán – önzésemet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]