60.

Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória!
Úgy ébredtem, mint az Isten fia,
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt
végigéltem jövendő sorsomat,
s már szólni akartam, hogy: „Anyuka,
tessék csak jönni”; de, hogy kezem a
párna alá ért, megállt, elakadt
a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat
fagyott végig karomon, testemen;
s előbb remélve, majd reménytelen
dobáltam szét párnákat, takarót,
százszor is; és hiába… Becsapott,
becsapott a – nem mertem mondani,
ki csapott be… Azt az éjszakai
ébredést csak álmodtam hát?!… Egész
napom csönd volt és kétségbeesés
és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”…
Lassan mégis begyógyult a sebem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]