II. Miskolc

A gyermekkor bűvöletében
1900–1905

 

 

 

 

8.

Ezerkilencszáz

Halkulsz, tücsökszó? Mért? Hová viszel?
Miskolc… 1900… Semmi jel?…
Áh: itt még néma vagy!… Mástól tudom:
valaki kiejtett az ablakon…
De máris zendűl képeid sora:
konyha, gang, kert; és sok kukorica;
majd, az utcán túl, tisztán felragyog
a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,
telepvége… Por (vagy sár!) volt az út…
Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy
beragadt a hóba, hogy ott maradt…
Messziről hallottuk a vasutat:
görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,
ott dolgozott az apám… Csupa máz,
olaj s korom volt, ha megjött: a kék
munkaruhát anyuka mosta… Szép
piros sárkány repült a rét fölött…
S te is ott voltál mindenütt, tücsök!

 

 

 

9.

Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen;
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget… Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

 

 

 

10.

Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?… De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

 

 

 

11.

Bárányfű

Meg a bárányfű! – nem tudom, mi a
latin neve –: ruganyos, friss, puha
sörény gyanánt ahol a ház előtt
vagy a réten az ő sűrűje nőtt,
az ő szép, tömött, aprólevelű
fekete-zöld gubanca, gyönyörű
icipici kis gyöngyökkel teli,
ott majdnem biztos volt, hogy nem töri-
vérzi a lábat üveg, tüske, kő
vagy épp rozsdás szeg. Gyors nyári eső
után, mikor harsogva öblögött
minden csatorna, de már kisütött
szivárványt vetve az égre a nap,
hogy ugráltam a sok ujszülött patak
tocspocsában kertben és udvaron:
ma is érzem bokámon, talpomon
a homokot, a langyos-nedveset,
s ahogy csiklandoz, a bárányfüvet!

 

 

 

12.

Piroskával nagyanyóhoz

„Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy,
hogy útközben folyton a koszorút
fonta, az erdei virágokat,
pedig ott, a fekete fák alatt,
tudod, anyuka, minden árny egy-egy
farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek,
kérlek szépen, mi, igen, hát mi a
tündérnél voltunk éppen, akinek,
szegénynek, képzeld, megint szétesett
az egész méze, a hordó, amiből
a virágokra ken. Szóval, messziről,
(a hordóból: mert megengedte, hogy
kinyaljuk!), mondom, (még most is csupa
méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog
Piroska után s elibe hogy kerűl
a gonosz. Féltünk. De véletlenűl
jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy –
S én elkisértem… A többit tudod.”

 

 

 

13.

Apám

Apámtól féltem. (Anyám szeretett.)
Nehéz erről beszélni, rengeteg
fájdalom lökné s fogja a szavam.
Sokat szenvedett ő is biztosan.
Magányos lélek; öccse, bátyjai
mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei,
apja, nagyapja… Ő meg kimaradt
a negyedikből a latin miatt,
s kovácsnak ment; s malomhoz; azután
a vasutra fűtőnek. És korán
megnősült. S nem találta helyét
a világban… A sok keserüség,
ami benne volt, megkeseritett
bennünket is… Több mint négy évtized
kellett hozzá, hogy végre, szív szerint,
békét kössünk egymással, ujra, mind.
Ma már dér lepi mindkettőnk fejét.
Ez hozott össze, a Rettenetes Év.

 

 

 

14.

A farkas

Hogy van farkas, először a mese
sugta meg, majd más is. Mint fekete
káprázat jött, a dél hibája, csak
gyáva árny még; de ahogy szállt a nap,
mind bátrabb lett: estére az egész
kertünket elfoglalta, gangon és
a ház körül ott lebzselt mindenütt,
és majdnem a küszöbünkre feküdt,
majdnem bele a fénybe, amivel
anyuka próbálta nagy-bátran el-
riasztani: éhesen, gonoszon
szimatolt, s beugrott az ablakon,
és ki, ha rányitottunk: biztosan
azt várta csak, hogy elbizzam magam
és kihúnyjon bennem a figyelem
vagy a kis őr-láng ágyi mécsemen:
jelenlétének sok-sok éjszaka
hajnalig gyötört néma ostroma.

 

 

 

15.

Első emberek

Aranka, Ica, Manci, s te, Irén,
– halott már, ki ház és fa tetején
ültél s mászkáltál, macska, te, majom,
te, bátor, ki nyurga lábaidon
úgy repültél, istennő, gyermeki,
mint Atalanta, a calydoni, –
tánc szélvésze, s ti, régi többiek,
nem fiúk-lányok még, csak gyerekek,
Hajnalkáék, hugaim, s rokonok,
él még, első társaim, valahogy
és valahol, mint bennem, éled-e
bennetek is az akol melege,
az emléké, összebúvásoké,
dunyha alatti kuncogásoké,
a test bizalmáé, az ősi, a
paradicsomi, melyre nincs szava
a felnőttnek (vagy szava van csupán!):
első emberek, gondoltok-e rám?

 

 

 

16.

Daróci Erzsi

Daróci Erzsi szép, bogárszemű
parasztlány volt, öt évig drága, hű
cselédünk: mindnyájunkat szeretett,
négy testvért, de legjobban engemet.
Ha indult, már repestem, hogy vigyen,
hallom anyámtól, s ő türelmesen
hordozott egész nap ide-oda,
s csókolt, ha azt hitték, hogy a fia
vagyok: egy volt az arcunk, s én sose
jöttem le a karjáról. „A neje?” –
kérdezték, ha a táskát vittük a
vasútra apámnak. S: – „Ez a maga
része”, – bókolt a hentes amikor
a húst vettük, – „ez meg”, – és félkiló
májat csapott papírba, – „ez meg a
bogárszemű fiáé!”… Micsoda
varázskört zárhattunk, Erzsi meg én?…
Tíz év mulva kútba ugrott szegény.

 

 

 

17.

Miskolc

Miskolcon többször laktunk. De alig
emlékszem rá… Tűzijáték vakít:
avasi ünnep? Egyszer egy hatost
kaptam egy nénitől! És villamost
ott láttam először, s – mint csöpp gyerek –
óriási búzavásárteret.
S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc!
Hogy bámultam a viccmondó cigányt!
És látom a Szinvát is: a fa-híd
alatt, a mélyben, fáradt habjait
keskeny szenny-csík görgette meredek
házfalak közt; de a széles meder
hogy megtelt, mikor jött az áradás!
S a környéket: egy-egy kirándulás
néha ma is idéz benneteket,
kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,
Miskolc határa… Szülővárosom,
sose lesz szemed kóbor fiadon?

 

 

 

18.

Apa komor volt

Apa komor volt, ritkán nevetett,
elrontotta sok kis örömömet.
Nem ivott, nem kártyázott; sohasem
káromkodott (mint más: érdekesen);
de ha munkába, a gond vele ment,
s vele jött vissza, mikor megjelent.
Pedig vidám nép a vasutasok,
Tipanuc bácsi mindig mulatott,
szomszédainknak háza, disznaja,
csak mi nem voltunk ügyesek soha.
Apám, nyilván, utálta zaklatott
mesterségét. Ha rákopogtatott
éjjel, váratlan, az értesitő,
hogy új fordába vigye (jó idő,
rossz, tél, nyár: mindegy!) – nagykeservesen
indult, szidva „azokat” „odefenn”:
kékben, ha nyár volt, botosban, ha tél,
ment, mogorván, de ment: „Kell a kenyér!”

 

 

 

19.

Tűzvész

Tűzvész… „Anyuka!”… A belső szobát
láng zúgja be, haragos, sárga láng,
a padlón a tört lámpa, iszonyú
sikoltozás, öt helyt egyszerre gyúl
szék, függöny, asztal, fel a plafonig
csapja ujjongó, égő karjait
a szétfolyt petróleum… „Anyuka!”…
„Térdepelj le s imádkozz!”… Bárhova
nézek, tűz, tűz… Két hugom felriad…
„Miatyánk isten…” Nagy pokrócokat
látok zuhanni, anyám ügyesen
fojtja a tüzet, alul kezdve, lenn,
a fészkénél… „Ki vagy a…” Amily hamar
jött a vész, úgy múlt… Vége! Semmi baj!
Még szemünkben a lobogó rémület.
Tapossuk, húzzuk a vizes szőnyeget.
Állunk. „Szenteltessék meg…” És ülünk.
Éjfélig imádkozunk, reszketünk.

 

 

 

20.

A varázsboltban

Géza bácsinak boltja volt: üveg,
porcellán, tükrök, kristály-mennyezet.
Hátul a műhely: furcsa anyagok,
ágyazott fűrész, mely körben forog,
buggyanó lombú, arany keretek,
és simák, elegánsak, könnyüek,
hosszú lécekben. S lent a pince: ott
Aladdin minden kincse ragyogott!
Szerettem a boltban lenni. Sehol
nem volt tisztább a munka; s amikor
a bácsi (anyám sógora) ügyesen
húzta gyémántját a hűs üvegen
s halkan pendülve kettévált a nagy
tábla, vagy ha gyors újjai alatt
megszületett valami szép, finom,
szimetrikus mű, képkeret, idom:
mint varázslóra néztem rá, aki
Tündérország díszeit késziti.

 

 

 

21.

A másik varázs

Géza bácsi – fény s játék, mint a bolt –
csupa szív, kedély (s Bosznia hőse) volt,
mű-zord vicc-mester; senki, ahogy ő,
nem dúlt-fúlt oly derűsen: „Borrr-zi-ő!”
Náluk mindig jól éreztem magam.
Naivabban, mint mi, de boldogan
élt a család, a néni s négy leány,
és velük az anyai nagyanyám,
Kubányi Juliska. A szépnevű
Zöldfa-utcában laktak, s gyönyörű
volt a kertjük, sok dália, meg az
ebédlő, a kékhajnalkás lugas.
Sokat futkostam e rokoni ház
s a bűvös bolt közt: a fehér varázst
ők festegetik, a halk-szelidet
Miskolc egére, a tündérképeket,
– ahogy a másikat, az iszonyút,
a kormos, tüzes, fekete vasút.

 

 

 

22.

A vasút felé

A vasút felé a nagyhídon át
mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák
mind vasból voltak. Vaskorlát futott
az oldalán, ahhoz támaszkodott
szívdobogva az ámuló gyerek.
A vas tette, hogy messze lehetett
látni, előre-hátra. S lent, a mély
pályán, ahol fekete és fehér
gőzöket fújtak vas-szörnyetegek
(félig ördögök, félig istenek),
vas-sínek száguldtak a végtelen
felé, s ameddig csak látott a szem,
vasak lihegtek, csikorogtak és
többet bírtak, dolgoztak, mint az egész
város: vasak rohantak vasakon,
vasak és tüzek, vasak és korom,
vasak, halottak és félelmesek,
s még félelmesebb, élő emberek.

 

 

 

23.

A nagyhídon

Néha megálltam a híd közepén.
Lent vágányok, tolatás. Feketén
dübörgött messziről a gyorsvonat,
affölé álltam. Hősi pillanat
volt ez, csábított a képzelt veszély!
Kis agyamat feszítette a vér.
És a gép jött. Ismertem savanyú,
fojtó füstjét; de valami iszonyú
parancs lökött, hogy ott maradjak és
ne győzzön rajtam undor, reszketés:
éreztem: korlát, vashíd megremeg,
villámló kráter fölött lebegek,
füst, korom burkol, vízgőz, kattogás,
ég-föld egyetlen omlás, csattogás –
de kibírtam!… Hálisten, semmi baj,
tovaszáguldott a vonat, a zaj,
s én, bár szívem rémülten dobogott,
büszkén megvártam még egy vonatot.

 

 

 

24.

Mozdonyon

Mozdonyon is utaztam: az apám
felvett magához, acélparipán
lovagolni! De a gép valami
más volt, nem voltak karcsú lábai,
inkább bivaly, igen, az lehetett,
vagy elefánt (csak tökéletesebb
az igazinál)… Este volt, vadúl
pöfögött, száz lyukán egyszerre fújt
a jó szörnyeteg, fújt és sziszegett,
ereiből olaj s víz csepegett,
s órák villogtak rajta, szervei
mutatók, gömbök, titkos csövei,
s fékek, emeltyűk, fogaskerekek,
s a tűz-szekrényben vörös szellemek
ugráltak, bőgtek… S mikor végre jött
a jelzés, a körfűtőház megett,
az indítókart és a fütyülőt
én húztam meg! (Apa csak segített.)

 

 

 

25.

Apám a gépen

Szőrkucsmában, botosban, fekete
bundában látom ma is: száz pihe
táncolja körül s az árnyaival
tolongó táj: téli éj a vihar-
lámpa fényében. Most a híd felett
halad, már a síneknél. Zöld jelek
vezetik, és pirosak. Vastagon
vakolja a hó. A vágányokon
kísérteties tehervonatok
szelik s mutatják, mozgó ház-sorok.
Aztán rőt tűzben fent a gépen áll,
néz, vizet vesz, haragszik, kiabál,
megkotorja a kazán parazsát,
s – szárnyas óriás – füstön-lángon át
robog Füleknek, jön Hatvan felől,
égből csap le, oda száll újra föl,
s folyton itt kering és fütyűl, fütyűl,
ijesztve s áldva, a házunk körűl.

 

 

 

26.

Lányok

Ekkoriban, s előbb is, s azután,
járt hozzánk elég sok rokoni lány,
s láttam másokat, idegeneket,
szegényt, gazdagot; és mindegyiket
sajnáltam valamiért. Finomak
voltak köztük, szépek, szomoruak
s fiúsan vadak, jókedvüek is;
de mindig csak maradt valami kis
zavar közöttünk: a baráti lány
csak fél-barát volt, félig ostobán
huzódó, vagy követelő. Ha a
szobában ketten voltunk, a mama
folyton át-átjött, sőt maga a lány
is megváltozott: amit délután,
sötétben már nem tette; jó szive
volt, de uralkodni akart vele:
s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt…
És nem mondták meg soha, hogy miért.

 

 

 

27.

Nők keresztje

Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd,
szégyellős volt. Szégyeltek valamit,
amiről nem tehettek! Valahogy
rágalmazott faj voltak, mártirok,
mártir-jelöltek. Nem ilyen szavak
jártak fejemben, de az indulat,
amivel néztem őket, pontosan
ez volt, ilyen volt. Amig kicsinyek,
csitrik vagy éppen utcagyerekek,
addig nem vettem őket komolyan:
szegények, ők még nem tudják, mi van
előttük!… Máskülönben a dolog
nem tartozott rám: minden megszabott
törvény szerint járt s az bizony kirótt
borzalmat mindenkire, azt vagy ezt:
nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt,
gondoltam, bár az egésznek csak a –
az egésznek… a ruha az oka!

 

 

 

28.

Rossz gyanuk

Ez sokáig izgatott, a ruha.
Térdig ér talán a nők dereka?
Ha nem, mire jó ez a furcsa és
fölösleges megkülönböztetés?
S nem lehetnék lány én is? Anyuka
ruháit próbálgattam. Maskara,
buta játék! És amellett milyen
boldogan, milyen szenvedélyesen
tárgyaltak a szoknyáikról a nők!
Szoknyára ítéltettek! S ime, ők
sokszor maguk is örűlnek neki!
Ez a – jelük? De ha rossz, mért türik?
„Mert”, mondta egy hang, „ők nem végezik,
nem úgy végzik, mint mi, a… dolgukat!”
Ebben megnyugodtam egy darabig,
bár, a sok tiltás, vihogás miatt,
csak gyanakodtam: nincs rendjén, amit
a nőkkel csinálnak a férfiak!

 

 

 

29.

Közjáték: a tücskökhöz

Hajnalodik. Megyek aludni. Dzsesz
a zenétek, tücskeim! Csakhogy ez,
a bennem szóló, az emlékeké,
mely szétcsap a négy világtáj felé,
még gyorsabb! és túlzeng benneteket!
Jó mulatást! Isteni kedvetek
csak elkezdte az ős varázslatot:
a többi már maga jött: itt suhog
köröttem minden boldog éjszaka:
gyűlnek az árnyak, örök muzsika
hozza, kíséri őket, s mennyi év,
mennyi táj, mennyi drága, régi kép
vágyik még megszületni: Debrecen,
Balassagyarmat Budának üzen,
Tiszabecs kérdez, Egyiptom felel,
Splitet a Tátra szivemben éri el:
életem beszél, s ahogy hallgatom,
mondom, amit mond. Holnap folytatom.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]