5.

Ezer határon túl

„Sose halunk meg…”? A boldog duhaj
csak a nótában boldog! Annyi jaj
fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny,
hogy én e békés földi éjszakán,
még ezen is csak túlvilág vagyok,
csak rom, kísértet… De aztán, ahogy
sír előbb, zokog és őrjöng a szív,
majd elfárad s végűl megnyugoszik,
sóvár kínjából testvér percei
kelnek a multnak, éj s nap képei,
összevissza, lebegnek, rajzanak:
már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy
odakint ez a zene: mikor a
szemem lehúnyom, egyszerre Buda,
egész Buda köröttem muzsikál,
köröttem ezer holdfényes határ
s ezer határon túl a távoli
Somogy és Szatmár minden tücskei.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]