1940 szeptember 5.-e Kisvárdán

Gyerekhad izgúl, a kapukon virág, virág a sáros útakon, ez bizony   csak faluvége vagy cigánysor,   de ez is ünnepel, úgy, ahogy tud: gyerek a lapdát, az öregasszony a teknőt felejtve százszor előszalad,   zsidó a boltja ablakából   nézi, mi csattog elő, mi zúg el keletre, délre: messze van a határ, messzebb az uj föld, ahova a magyar   erő ma ujra visszaömlik   s mind, ami kincs, ami lélek és szó! Ünneplek én is. Néma agyam-szivem zeng tőled, Erdély, neved a pőrölye, –   bár két zsák krumplin alkudozva   lopom az életem itt a sárban. Egyszerre autók, fekete lakk vakít, oda suhannak! oda! repűlnek, és   ablakuk felirata: SAJTÓ – –   „Vigye be, öregem, a szakácsnak,” mondom rekedten. Óh! oda! Arcom ég. Erdély! Végeztem itt is a dolgomat,   s egyetlen író, büntetésűl   még ma se azt tegyem, amit értek? Milyen buta sors vagy gonosz akarat ásott el engem? Ki temetett ide?   Szabó Lőrinc nem lélek és szó,   neki a marka, az ökle fontos? „Hazád akarta,” hallom előre a mentegetőzést, „sorsod akarta!” és:   „ma ott szükséges minden ember,   ahova rendelik!”… És a költő, ki most csak hordár, és kupec, és aki listákat másol nemzete ünnepén,   hazagondol, és egyre jobban   megszereti az egyenruháját.