Kovács szakaszvezető
| Volt egy marcona szakaszvezetőnk, a |
| legjobb torok az altisztek között; |
| arca, mintha az ördög gyúrta volna, |
| piros parázs és fekete üszök. |
|
| Hogy tudott káromkodni! Nem nekem szólt |
| a menyország, amit emlegetett, |
| de elborzadtam!… S mint valami bűnt, úgy |
| kezdtem szégyelni gyönge szivemet. |
|
| Az a marcona szakaszvezető |
| nemsokára összekerült velem: |
| együtt bámultuk a tehervonatból |
| utunkat a nyirségi földeken |
|
| s ahogy a zsúfolt marhavagonokból |
| kicsapott a tüzérek éneke |
| s mint nyugaton az esti köd, ugy ingott |
| bennünk a háború kisértete, |
|
| nekem egyszerre eszembe jutott az |
| indulás, Pest, a síró asszonyok |
| és gyerekek, s a csók, a legutolsó… |
| A szivem ujra elcsavarodott |
|
| s mint szememből a titkos könny, kibuggyant |
| pár szó a számon: „Nehéz volt az a |
| tegnapi búcsú…” – és már elpirúlva |
| s keményen néztem föl. És marcona |
|
| szomszédom, a parázs- és üszök-arcú, |
| hozzám hajolt s a hangja remegett: |
| „Bizony,” nevetett, „önkéntes úr, én is |
| úgy elsírtam magam, mint egy gyerek!” |
|
|
|