A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak (amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart) akik
enyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szivvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekémre rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémúl a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az uj barázdát!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]