A siker szégyene

Milyen jólesik, hogy dicsérnek,
májam hízik, pöffeszkedik, –
enyhülök, mosolygok, pedig
nekem, az igazi kevélynek,
ki gáncsot és gyalázatot
s mellőzést némán fogadok
tőled, aljas és buta élet,
megszégyenités a dicséret.
Szeretném megütni magam,
amért annyi vigasztalan
év után örülni tudok
bárki szavának és szivének,
s szeretném kikiáltani:
„Ha van itt bíró valaki,
hát én vagyok! S én magamat
már rég megmértem, és kevés
az a kis kielégülés,
mit egy-egy bók öröme ad:
évek és álmok isteni
és ördögi kalandjai
során nem erre vártam én,
dsungelt nem ezért jártam én,
Sarkot át nem ezért repűltem,
nem ezért tűrtem és hevűltem
s felhőbefutó palotát
nem ezért, – kincseket s hatalmat
nem ilyen olcsó diadalnak
terveztem és csináltam én,
hanem hogy majd saját magamnak
megfeleljek s lássam müvét,
kész müvét kezemnek s agyamnak,
s mindent előre láttam én,
láttam, láttam már akkor is,
amikor még porban, nyomorban
laktam a magány odvait,
de moslékon tengődve is
minden érdem királya voltam,
kinek tíz ország népe tapsol.”
S mégis mosolygok, s mosolyogtam,
és gyöngeségem összekapcsol
itt is, ott is, ezzel meg azzal,
gyáva hizelgővel, nemessel,
néha baráttal, érdemessel,
s néha csak egy gazdag pimasszal,
aki egész lelkére vak
s nem sejti mámorát a fénynek.
Fáj a szégyen, fáj, hogy dicsértek
s hogy gőgöm s dacom nem maradt
mindenkitől, mindenkitől,
minden idegentől szabad!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]