Fegyvertelen

Nem akartam én semmi rosszat,
mégis hallom mindenfelől,
hogy szidnak az igazi rosszak,
hogy szidnak az ostoba jók.
Sajnálok minden átkozót:
kár tékozolni mocskukat,
dobok én követ és sarat
eleget elmult éveimre!
Mert büszkélkedni még ki merne,
ha, mint én, oly szörnyen csalódott?
Megútáltam hitet és csókot
s nincs árulás, mely nekem ujság
és a szánalmas kis tanulság,
amit szereztem, annyi csak,
hogy: ember, rejtsd el magadat!
Én mást tettem, őszinte voltam,
a tolvajnyelvet még nem tudtam,
gyermeki szám kimondta nyomban,
ami csak az eszembe ötlött,
s nem titkoltam, hogy sokszor ördög
ficánkolt a bőröm alatt.
Szerettem barátaimat
és lettek ellenségeim,
s akik egykor elcsábitottak,
gyaláznak mindenféle nők.
Jaj, mért beszéltem, minek éltem,
mért nem bujtam meg valahol
a hazugság száz rejtekén,
hisz jobb és tisztább vagyok én,
mint azok, akik megitélnek!
– Nem akartam én semmi rosszat
s most szidnak az igazi rosszak,
mert, jaj, bután őszinte voltam,
amit más gondolt, én kimondtam,
üldözött vagyok nagy kinomban
és nem értek ma sem a nyelvén
a földi és égi gonosznak:
egész életem összeroskadt,
porba hanyatlott a fejem, –
itt fekszem most, fegyvertelen,
s minden gazember megtaposhat!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]