Latrok

Erényeink voltak a nézők,
az igazak, kik gőgös ésszel
félreállottak megvetéssel,
mások hozzánk léptek, leköptek,
volt, aki sírt, itt-ott röhögtek,
s e furcsa ünnepség felett
az álom néma zsivajában
középkori komor talárban
trónolt bíránk, a lelkiismeret.
S te fenn csüggtél a testemen
és én is fenn a tieden,
hová, latrokat, két keresztre
fölfeszített a szerelem,
kinyujtóztatva, felszögezve
széttárt karomra tégedet,
széttárt karodra, meztelen
húsodra zárva engemet,
hogy egy csókban szánktól egész
egymásbakulcsolt lábainkig
s egymást emelve s tartva mindig
együtt ölelje össze két
karunk bűnünknek bonthatatlan
gyönyörüségét s szégyenét,
mialatt kínunkban, közönség,
gőgösen és megvetve, mint
az igazság pribékjei,
gyönyörködtek erényeink.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]