Titkos követelés

 
Halj meg, ha meghalok.
 
Nem érdekel, hogy ki-mi vagy,
 
feleség-e vagy szerető
 
s hogy elvitt-e vagy ezután
 
hoz még utamba az idő:
akárki voltál, akárki leszel,
ami enyém volt, nem felejtem el,
s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt,
most találd ki a gondolatomat,
most érezd, ami bennem is titok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok,
 
s habár a szavam neked oly
 
szörnyű, mint nekem a halál,
 
sohsem kérhetek egyebet,
 
mert csak igy nem fáj, ami fáj:
csak igy nem fáj annyira az, amit
a nyomorult vég majd rám kényszerít,
a lemondás, a teljes vereség,
az, hogy más vigan éli életét,
hogy lehetsz, mikor én már rothadok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok,
 
s félek, hogy egyszer nem birom
 
(már alig birom) csöndesen
 
ismételni, ugy zsivalyog,
 
háborog minden idegem:
halj meg, akárki voltál, vagy s leszel,
halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell,
ki kéne mondanom szégyenemet,
hogy érzem, milyen kegyetlen leszek,
mily régimódi, keleti vagyok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok.
 
Ne irtózz tőlem: a szivem
 
csak szerelem és fájdalom:
 
élve is csak az volt enyém,
 
ami egészen birtokom.
S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy
nem vihetem magammal a világot,
keserű, sötét, féltékeny vagyok,
gyűlölök mindent, amit itt hagyok.
Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok:
 
halj meg, ha meghalok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]