Tíz éve

Tíz éve, hogy megkívántalak.
Azóta kétszer láttalak,
véletlenül.
Tíz éve hazudom magamnak,
hogy nem akarlak.
És ez a néma szerelem
hogy fáj! és mennyire idegen,
mennyire nem az enyém!
Vagy talán ez az igazi,
s ezért bujnak meg rossz tüzei,
mint pincében a láng? Tiz év
épitette tiz emeletét
azóta életemre, és
mindig félek, hogy az egészet
áttöri, szétszed
minden gerendát és falat
a tűz, s alulról, föl, kicsap,
az éhes tűz, amit valaha
játékból idéztem, szitottam
s azt hittem, hogy befalaztam.
Tiz éve tudom és tagadom,
hogy egy idegen hatalom
rejtett tüze-mérge akar
kiverni, ahogy elhanyagolt betegség
veri sebbel gazdája testét.
És tagadtalak, rontó képzelet,
és borogattam sebeimet,
dobtam prédát eleget
a bestiának, a tűznek
s lett béke, füst lett,
füst és üszök: minden falat
megnyugvás volt, de a fenevad
megint akart, húst, téged akart,
és mert nem adhatlak neki,
most már a ketrecét égeti,
ketrecét, életemet, legalúl,
pincébe fojtva, de zsarnokúl,
tiz éve már, s én csak hazudok
neki, tiz éve hazudok, tudom,
hogy ne fájjon olyan nagyon
ez a szerelem, ez a tiz év,
mely a tiéd,
bár utjaidat elkerültem
s dolgozva és hallgatva tűrtem,
egyre fájóbban s keserűbben.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]