Prológus szerelmi versekhez

Ha énhozzám asszony beszél,
hiába beszél nyelvemen,
jóbarátként is idegen
s benne a tulsó part zenél:
különbség, mely tűnni szeretne,
távolság, mely hív és ölel
és mindig azt idézi fel,
ami egy volt vagy az lehetne.
És ez a legszebb, ez a más,
ez a kettős és gazdag inség,
ez a testvéri idegenség
és békülő találkozás,
reménye a nagy, ősi vágynak,
hogy az Egyben, mely hazavár,
egymáson át visszatalál
a kétfajta emberi állat.
Érzem a törvényt s igazam van:
én magam mindig egy vagyok,
az egyik pólus, a nagyobb,
a férfi-fajta egymagamban;
de a másik: száz meg ezer,
hisz ahogy bennem, mindegyikben
a teljes pólus él a nőkben,
s ha tilt, ha támad: ingerel.
Ezért nem voltam soha hű,
ezért nem voltam soha hűtlen,
ezért szeretek keserűbben,
ezért nem vagyok egyszerű:
a másikban, a századikban
mindig csak egyet szeretek
s mert megőrzöm mindegyiket,
amit írtam, egynek sem írtam:
mind-mind építette a többit,
mint a szám, mely sosincs maga,
hanem tartja s tetőzi a
későbbit s az összes előbbit
s egyszerre zár s egyszerre nyit,
hogy így egy rendszer áramát
kapva lüktethesse tovább
saját erejét s fényeit.
Saját életét s izeit
őrzi bennem s lükteti másban
rejtett s örök feltámadásban
minden asszony és lány, akit
szerettem s aki szeretett:
ne haragudjatok nagyon rám,
máskép csinálnám, hogyha tudnám,
de ez már így rendeltetett.
Ne haragudjatok nagyon rám,
nők, szerelmes barátaim,
mind védik s áldják álmaim,
aki jó volt valaha hozzám,
s ne nézzetek rám szánakozva,
meghalni gazdagon fogok:
a halál minden csókotok
minden üdvét egyszerre hozza.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]