Halott nép

A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
hazamegyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.
Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak látásból ismerek,
hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!
Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomoru rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?
Megérte? – A felelet elakad,
csak a szivem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsímogatom a drótkeritést,
megsímogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.
És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]