Petale hetéra levele Szimalionhoz
| „Na persze! Hogyha háztartásomat |
| könnyel, sírással fedezni lehetne, |
| ragyogó volna minden. Bőgni, azt tudsz! |
| Csakhogy, fiacskám, nekem ruha, pénz kell, |
| ékszer, cselédség: én ilyen vagyok, |
| s minthogy se birtokot nem örököltem, |
| sem ezüstbányát, abból kell megélnem, |
| amit nyavalyás tisztelőim adnak. |
| Itt-ott esztendeje, hogy veled élek, |
| de mondhatom, meg is adtam az árát. |
| Hajam, frizurám egész tönkrement, |
| ennyi időn át még nyomát se látta |
| a hennának; tarentoszi ruháim |
| maradéka is kiment a divatból |
| és csupa rongy, barátnőim előtt |
| kisül miattuk a szemem. Te őrült, |
| kuksoljak tovább az oldaladon? |
| S miből éljek?… Bőgsz; majd abbahagyod! |
| Ha, mint te, más sem adna soha semmit, |
| felakaszthatnám magam. Érthetetlen |
| rejtély előttem a sírásod. Ember, |
| szeretsz, mondod, azt akarod, hogy én is |
| becézzelek, s nem tudsz nélkülem élni: |
| na hát akkor?!… Nincs valami ezüst |
| kancsó a házatokban? Nincs anyádnak |
| egy kis aranya, ékszere? Apádtól |
| nem hozhatsz váltót? Ez több, mint a könny!… |
| Na de hát nekem olyan a szerencsém, |
| hogy siratóasszony a szeretőm: |
| koszorúkat küld ajándékba, rózsát, |
| mintha temetne, s azt üzengeti, |
| hogy jajveszékelt egész éjszaka. |
| Ha van, amit hozz, siess és ne bőgj; |
| ha nincs, zokogj, de ne az én fülembe!” |
|
|