Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt,
Lelle Mária a neve,
vének véne és rútak rútja,
szavát nem érti senki se.
Mezítláb jár és feketében,
azt mondják, medvék közt lakik;
hogy le ne hulljanak, gallyakkal
tűzi össze a rongyait.
Régen mindig röhögtek rajta,
most csak ő röhög: – Hihihi! –
S rohan, hogy leigya magát, ha
pár lejt vet neki valaki,
pár lejt azért a szilke pompás
eperért, amit az öreg
egy napi nehéz munka árán
fenn a havason összeszed.
De nem ment neki mindig ily jól
s csak azóta nem szomorú,
hogy egyszer, vagy tizenöt éve,
úgy megtréfálta a falu.
Mert megtréfálták: – Hadd nevessen
– mondták – egyszer ő is, szegény! –
s Máriát feleségül kérte
a legszebb dédai legény.
Az persze, hogy a nyomorúlt már
akkor is vén volt és hülye,
az csak arra volt jó, hogy annál
nagyobb legyen az öröme:
mert rettenetesen örűlt és
tapsolt és dalolt, mikor a
szép menyasszonyért – érte – fölment
a násznép nagyja-apraja,
föl az erdőbe… Vadvirágból
kötöttek neki koszorút,
teleaggatták zöld levéllel
s kezdődött a diadalút,
vissza Dédára… Zeneszóval
vitték egy istállóhoz és
ott várta a bolond menyasszonyt
az igazi meglepetés:
– Itt van, csókold meg, ez a férjed!
– biztatták. – No, mit vársz tovább?! –
s egy felszalagozott ökörhöz
bezárták Lelle Máriát.
Mondják, hogy nagyon szomorú lett
akkor az árva Mária,
egész nyáron nem látta senki,
de hogy megjött a tél hava,
ő is előkerült… Azóta
folyton röhög, hogy: – Hihihi! –
és beszél is, vinnyog, de hogy mit,
azt nem lehet megérteni…
Én se értettem… Tavaly nyáron
láttam még a boldogtalant:
a sovány, fekete kisértet
szinte a föld felett suhant,
szinte lebegett a mezők és
a mocsaras rétek felett,
epret hozott, cigarettát kért
és vinnyogott és nevetett.
– Hihihi! – nevetett kacéran,
– Hihihi! – s ment a faluba.
Mezitláb jár, farkasok őrzik
és nem bántja a vipera.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]